A stand-up comedy műfajának kedvelői körében megkerülhetetlen jelenség a szentesi származású, Karinthy-gyűrűs humorista, aki pókerarcú előadásaival és intelligens humorával rendre tömegeket vonz be estjeire. Pályafutását a Rádiókabarénál és az Esti Showderben kezdte, interjút ritkán ad, számtalan fellépése között mégis szakított ránk időt. Kőhalmi Zoltánnal beszélgettünk.

A Comedy Club április 8-án tűzi műsorára az önálló estedet Én, Kőhalmi Zoltán címmel. Kérlek, mesélj arról, hogyan született meg az előadás ötlete?

Hú, de régen volt ez már… az előadásból legelőször a liftajtó gondolata született meg, és az, hogy a panelházunknak meg kell jelennie, meg a gyerekkoromnak, és sok olyan tárgynak, ami ebből a korszakból maradt – ezzel gyakorlatilag csúcsra lehet járatni a színpadi őszinteség fogalmát, ami szükséges a műfajhoz. Szerettem volna, ha van egy liftajtó, ami előtt én állok egy bőrönddel, vinném fel a cuccaimat, de nem megy a lift, és az előadás végén meghajolok. Majd beszélgettem Litkai Gergővel, ő ajánlott a műsorhoz egy rendezőt, aki aztán elszabadult… Így lett először egy musical. Nagyon sokáig írtam hozzá a jeleneteket és a dalokat – amivel korábban soha nem foglalkoztam. Ebből lett egy olyan darab, amelyben én beszélek a gyerekkoromról, ami aztán megelevenedik jelenetekben – két színész játszott engem ugyanolyan ruhában, és voltak táncoslányok kockás ingben és szemüvegben. Végül azt vettük észre, hogy nagyon sokan vannak a darabban… Rájöttünk, hogy ez mégis egy önálló est, azért jönnek el az emberek, hogy engem lássanak. Végül maradtam én és a csodálatos díszlet, amelyet Lisztopád Kriszti tervezett az előadáshoz; egy kubista átalakítása volt a szentesi házunknak.

Akkor abban, ami rögzítésre került, már nincsenek színészek?

Az a premier volt, csak pár előadást ért meg, és ugyan mi nagyon jól szórakoztunk, de a közönség nem igazán tudta hova tenni ezt az egészet. Emlékszem, a végén volt egy dal, amiben mindenki együtt énekelt, ebben sor került egy esküre, hogy a nézők sosem felejtik el ezt az előadást, de ezen csak mi nevettünk igazából. Úgyhogy átalakítottuk és végül olyan műsort sikerült összehozni, ami a közönségnek is jó, meg nekem is.

Miben különbözött a tévéfelvétel egy rendhagyó esttől azon kívül, hogy a kamerák is ott voltak?

Többen befértek a Dumaszínházba, mert nem voltak asztalok, és az volt a csodás, hogy így a késsel-villával evés kicsit sem vonta el a figyelmet arról, hogy élvezzék az előadást. Nagyon jó volt a hangulat.

Másképp készülsz egy tévéfelvételre? Köztudottan izgulós vagy…

Igaz, hajlamos vagyok rá, különösen akkor, ha új dologba vágok. Olyankor hozzám se lehet szólni. Egyébként nem készülök másképp egy tévéfelvételre, igazság szerint két évig játszottam előtte ezt az előadást, így szokatlanul nyugodtan vágtam neki. Emlékszem, előtte hétvégén anyósom mondta, hogy hagyjuk Zolit készülni, én meg néztem rá, hogy hát mit készüljek?… Bemegyek és eljátszom. A pesszimizmus előnyei még csak féléves, arra kell készülni és izgulok is, az még mindig alakul, de ez sokat csiszolódott menet közben, már összeállt, mire felvettük.

Vissza szoktad magad nézni a tévében? Elemzed?

Sajnos muszáj megcsinálnom, bár egyáltalán nem szeretem, mert a rossz dolgokat, a hibákat látom magamban. Amit egyáltalán nem tudok elviselni, és nem is csinálom soha, hogy mással együtt nézem. Néha meglepődöm egy-egy kameraképen, hogy most híztam?… Vagy mi lehet? (nevet)

Előadás előtt „beénekelsz”, legalábbis így hívod…

Énekelek, táncolok és tornázom, ami vicces, mert annyit nem mozgok a színpadon utána. Enélkül viszont ennyit sem mozognék, nem artikulálnék, ezért „beskálázok”, mondókákat mondok fellépés előtt.

Jön a Magyarország, szereplek! című tehetségkutató. Ennek a műsornak májusban lesz a döntője, ahol zsűrizni fogtok Litkai Gergellyel és Felméri Péterrel. Szokatlan szerep ez számodra vagy zsűriztél már korábban?

Egyszer már zsűriztem, és most nagyon nehezen vettek rá, pont azért, mert korábban már csináltam ilyet, és nem éreztem magam túlságosan jól benne. Általában sem szeretem ezt a szerepet betölteni. Majd én leszek a felelős, hogy valakinek nem sikerül valóra váltania az álmát, aztán majd egy alföldi faluban könyököl a kocsmában és meséli, hogy a Kőhalmi tönkretette a karrierjét. Egyszer a Rádiókabaréban volt egy szkeccsírói humorfesztivál, ahol Litkaival, Dolák-Salyval és Fábryval ültem egy asztalnál, és szerintem eleve nem voltunk túl szimpatikusak a közönségnek, ami a fellépők rokonaiból és barátaiból állt… Nem rám voltak kíváncsiak, aggodalommal és némi ellenszenvvel figyelték, hogy mit fogok mondani a kisfiaikról vagy a férjeikről. Egyáltalán nem éreztem magam olyan fesztelenül, mint amikor tényleg feloldódom a színpadon. Ezek alapján elsőre nemet mondtam Gergőnek, de ő jelezte, hogy itt inkább azt méltatjuk majd, aki továbbjut, és nem tetszelgünk abban a szerepben, hogy megmondjuk másoknak, hogy így vagy úgy kéne csinálni.

Mit gondolsz, mitől jó egy humorista?

Mint minden szakmában, itt is van az alázat, a szorgalom és a tehetség, és a stand-upban ezeken felül az őszinteség a kulcsa mindennek. A hitelesség fontos, hogy azt mondja az ember, amit gondol. Ha hiteles a figura, sokkal elnézőbb a közönség.

Ha tehetséges és hiteles, milyen tanácsok jöhetnek akkor?

Egyrészt látatlanban tényleg nehéz ezt megmondani, mert sok ember van, akiről nem gondolnánk, hogy a színpadon megállja a helyét – például én is ilyen voltam –, de az is biztos, hogy ha valakit ez soha nem érdekelt, akkor nem fog színpadra állni csupán azért, mert azt mondják neki, hogy gyere, itt ez a felhívás. Úgy veszem észre, hogy akik ebben a szakmában vannak, amióta az eszüket tudják, ez érdekelte őket. Írtak, megpróbálták, színpadra álltak… Ez mindenképpen sok meló és sok gyakorlás, mint általában minden.

Te is a Rádiókabaré tehetségkutatóján indultál szerzőként, ha jól emlékszem. Hogy is volt?

Azokat az írásokat, amit aztán beküldtem, először megmutattam embereknek, és a reakcióikból sejthető volt, hogy működni fognak. Aztán persze úgy tanul az ember írni, hogy ír; és úgy tanul fellépni, hogy fellép. Itt a Dumaszínházban is annyi megszállott van, folyton erről beszélünk, és én is, ha egyedül maradok, a poénokon gondolkodom, szóval ez valamiféle megszállottság – ez kell még hozzá. Megszállottság és gyakorlat. Persze a fellépés nem olyan, mint az írás, hiszen itt nem színészek adják majd elő, amit írtál, hanem neked kell színpadra állnod, ez pedig marha nehéz, mert nem lehet tudni, hogy a közönség hogy reagál majd. Azt sem tudom, hogy nekem hogy volt merszem annak idején, pedig amikor mi kezdtük, nem egy nagy nyilvánosság elé álltunk ki, hanem egy kávézóban három asztalnyi embernek csináltunk műsort, és fokozatosan lettek egyre többen.

Gyakorlatilag mire tévéfelvétel lett belőle…

…akkor már két hónapja álltam színpadon! De olyan is az a felvétel… (nevet)