Számos színpadi és filmes produkcióban szerepeltél már. Mindig is színésznek készültél?

Elsősorban operaénekesnő szerettem volna lenni, de orvosként, sőt még hivatásos katonaként is el tudtam volna képzelni magam. Aztán felvételiztem magánének szakra az ország több városába, és a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Ascher Tamás és Novák Eszter zenés-színész osztályába, ami akkor indult először. Végül ide elsőre fel is vettek.

Mi volt az első színházi szereped?

Legelőször tizenkét évesen léptem színpadra a Dzsungel könyvében Székesfehérváron, ahol egy kis majmot játszottam. Az első igazi szerepem felnőtt fejjel pedig a Csárdáskirálynő Szilviája volt Komáromban, ami nagyon kellemes emlék számomra, hiszen ez volt az első iskolán kívüli produkcióm. Ettől függetlenül az utolsó nagy vizsgaelőadásom is maradandó élmény volt, amiben Mozart Varázsfuvolájának Pamináját énekelhettem el.

A HOPPart alapító tagja vagy. Mit jelent Neked ez?

Elkötelezettséget és reményt, de félelmet is, hogy fenn tudjunk maradni és ne legyünk megfosztva a nekünk szánt állami támogatástól. Alapító tagként magaménak érzem a HOPPartot és nagyon szeretek velük dolgozni, de ez már a nyolcadik év lesz, hogy együtt vagyunk, és lassan szeretnék leszerződni egy kőszínházhoz is. jelen pillanatban nagyon nehéz a helyzetünk el kell gondolkodni a hova tovább-on.

Filmeztél már Mundruczó Kornéllal, Pálfi Györggyel és Szász Jánossal is. Mi volt köztük a legnagyobb különbség?

Egyszerűen más a habitusuk: máshogy instruálnak, máshogy mondják el, hogy a mi a feladat. Vannak olyan rendezők, akik segítenek munka közben: egy néma jelenetnél mondjuk beszél a színészhez és megpróbálja rávezetni, arra amit látni szeretne a filmen, és vannak akik ezt a munkát inkább a színészre hagyják. Kornél talán kicsit kegyetlenebb volt a szónak a szakmai értelmében.

A kamerák vagy élő közönség előtt érzed otthonosabban magad?

Nehéz erre válaszolni, mert a színházat és a filmet is nagyon szeretem. Ha mindenképpen választani kell, akkor a filmet mondanám, mert úgy érzem nagyobb összpontosítást igényel, hiszen a kamera mindent lát, a vásznon nem lehet” hazudni”. Miután egy színházi előadást többször is előadunk, belefér, ha nem tud az ember minden alkalommal száztíz százalékot nyújtani, hiszen ott van a következő alkalom, amikor jobban lehet csinálni. A filmnél ilyen lehetőség nincs, ott, akkor a forgatáson kell tökéletesnek lenni.

Hamarosan a Dumaszínházban léptek fel a Vicces, királykisasszony? című produkcióval. Ez egy elsősorban kisiskolásoknak szóló zenés, humorelméleti meseelőadás – mit takar ez a meghatározás?

Fontos, hogy kisiskolásoknak szól, mert egy óvodásnak talán sok lenne, nem hiszem, hogy annyira lekötné. A „humorelméleti” meghatározás pedig azt takarja, hogy a humor több fajtája megjelenik a színpadon a pantomimtól kezdve a régi Hacsek és Sajó-típusú kabaréjelenetek keresztül az angol humorig és az úgynevezett dumaszínházi műfajig. Különféle humorista típusok vonulnak fel a királykisasszony előtt és próbálják megnevettetni, aki viszont nem nevet, hanem kőkeményen utasítja el a kérőit.

Milyen volt a próbafolyamat?

Nagyon jó csapattá alakultunk a próbák folyamán, annak ellenére, hogy voltak, akikkel most dolgoztam először. Számomra királykisasszonyként az volt a legnehezebb, hogy ne essek ki a szerepemből és ne röhögjek a kollégáimon. Nem volt köztünk vita semmiben, de egy hangos szó sem, aminek nagyon örültem, mert rosszul bírom a felesleges feszültséget a próbákon.

Néhányszor már láthatta a közönség az előadást vidéken, hogy fogadták?

A gyerekek körében eddig minden alkalommal osztatlan sikert aratott. A felnőttek körében azonban már más és más volt a fogadtatása: volt, aki végignevette, de olyan is, aki faarccal nézte végig az egész mesét. Egy tanár még azt is megjegyezte, hogy egy bizonyos poén neki már sok volt, de a gyerekek ennek ellenére – vagy épp emiatt – nagyon szerették.

A magánéletben is olyan nehéz megnevettetni, mint ebben a történetben?

Én hálás közönség vagyok, mert nagyon könnyű megnevettetni. Szerintem humor nélkül nem is működik az élet, úgyhogy nem vagyok egy ecet-típusú ember. Sajnos azt kell látnom, hogy egyre több a szomorú befelé forduló ember és egyre kevésbé tudunk önfeledten nevetni, aminek nyilván társadalmi okai is vannak. Talán épp ezért gondolom úgy, hogy hatalmas szükség van a humorra és jó nevettetőkre.

Milyen típusú humort kedvelsz?

Nem tudom hogy lehet pontosan megfogalmazni. Azt mondanám, hogy a rossz humor: az angolos abszurd humor, ami nagyon lefárasztja az embert.