Dombóvári István és Szabó Balázs Máté is többször fognak egymás után fellépni a Dumaszínház színpadán. A két előadóval többek között a pályakezdésről beszélgettünk.

Dombi, amikor eldöntötted, hogy ezt a pályát választod, a környezeted hogy fogadta? Hiszen ez egy pályamódosítás volt…

DI: Gyűlöltek. Mondták, hogy takarodjak vissza kartonokat pakolni…. (nevet) Hogy a környezetem hogy fogadta? Ez tizenkét éve volt… örültek, hogy nem vagyok annyit otthon. Leginkább úgy, hogy egész életedben pofáztál, máshoz nem is értesz, most legalább jó helyen leszel.

Balázs, te vagy a legfiatalabb a Dumaszínház új arcai közül, tanulsz, egyetemre jársz. Mit szólt a család, amikor jelentkeztél a Comedy Central tehetségkutatójára?

SZBM: Megkérdeztem, hogy jelentkezhetek-e, és azt mondták, hogy igen. Ők sem gondolták, hogy bejutok és még a közönségdíjat meg is nyerem. Amikor a döntő után hazamentem, megkérdeztem, hogy számítottak-e rá egy évvel ezelőtt, amikor még a Bethlen téren tíz embernek léptem fel rossz viccekkel, hogy most tévében fogok szerepelni, és azt mondták, hogy nem.

Ki volt az első, akivel megosztottátok az elképzelést, hogy kacérkodtok a stand-uppal?

DI: Volt egy Jászkarajenőről származó haverom, aki már Pesten lakott, és a nagy örömömet két részletben osztottam meg vele – képzeld el, felléphetek a Godot Dumaszínházban! Mondta, hogy azta, de király! Én meg erre, hogy alhatnék nálatok? … Szóval, ezt így, egyben. Egy icipici lakásban aludtam a földön, az volt egy évig a fellépőszállásom.

SZBM: Nem tudom már, többször hangot adtam ennek az elképzelésemnek, aztán egyszer édesanyám mondta, hogy látta a tévében, hogy van a Bethlen téri színházban open mic est és lehet menni fiatal tehetségeknek, úgyhogy elmentem oda 2014 októberében. Az volt az első fellépésem – szerintem édesanyámmal osztottam meg.

Milyen volt az első fellépés? Tud az ember egyáltalán arra koncentrálni, hogy milyen a közönség reakciója, vagy örül, ha túléli?

DI: Van az embernek egy elképzelése erről, de egészen más, amikor kimész, mindenki idegen, belevilágítanak a képedbe egy lámpával, amitől nem látsz arcokat, és azt is le kell küzdened, hogy ki akarod kerülni a fényt, ami direkt azért van, hogy rajtad legyen. A második fellépésem volt olyan, hogy már reagáltam arra, hogy nevettek… Aztán jóval később, amikor Litkai Gergely beíratott minket színpadi mozgásra, színpadi jelenlétre – nem színészképzés volt, csak egyfajta áthidaló megoldás stand-uposoknak –, akkor egy ember elmagyarázta, hogy az se mindegy, hogy jössz be, merre beszélsz… Utána jött a beszédtechnika, a közönségkezelés. Ezekre nem gondoltunk, mindenki azt hitte az elején, hogy összeszedek tíz jó poént meg sztorit, azt elmondom, és nagyon egyszerű értékmérője van: ha röhögnek, jó, ha nem röhögnek, nem jó. Nem volt ez még árnyalva, később tisztult csak le.

SZBM: Mondtam egy jó viccet és azon nevettek. Az egész motiválóan hatott rám. Konkrétan a második fellépésem volt életem egyik legjobb fellépése eddig, abból sok új anyagot el is mondtam a tehetségkutató fordulóiban. Nyáron voltunk a Dumafüred Fesztiválon, ott már kevésbé izgultam, mint előtte, jót tett, hogy a Magyarország szereplek! döntőjében egy nagyobb közönség előtt kellett fellépni, jobban bíztam magamban. Majd meglátjuk, hogyan lesz tovább… Most szerveztek nekünk fellépéseket, úgyhogy tök jó, kíváncsi leszek, hogy milyen lesz.

Ti, akik a döntőig jutottatok a tehetségkutatóban, csapattá kovácsolódtatok egy kicsit, vagy van klikkesedés? Kivel vagy jóban?

SZBM: A Dumaszínház szervezett számunkra egy felkészítő félét, egy tréninget, ahol sok hasznos információt kapunk. Ezek egy része kisebb csoportokban zajlik, és minden csoportnak van egy mentora – én pont Gergőnél vagyok Ráskó Eszterrel és Elek Péterrel, így hárman. Szóval velük jóban vagyok, mert egy csoportban vagyunk, és Biri Balázzsal és Musimbe Dáviddal is jó a viszony, de amúgy mindenkivel.

Versengő típusnak tartod magad?

SZBM: Például a sportverseny nem hat rám jól, hamar elfáradok. A versenyhelyzet, hát… nagyon izgulós vagyok, az az igazság…

DI: Nem, a legkevésbé sem. Inkább visszavet. Ez az egész világra jellemző ki a jobb, ki a gyorsabb, kinek drágább a telefonja, kinek van több lájkolója, ez méltatlan és gyerekes. Amikor mindenkinek húsz perce van például egy négyszereplős esten, mindenkinek ugyanannyi ideje, ugyanannyi tere és lehetősége van, ha nem sikerült, akkor elszúrta. Ha a másiknak sikerült, akkor az jobb volt. Ez a versengés dolog valakit éltet, valakit hajt, de engem nem. Túl sok energiát von el számomra értékesebb dolgoktól.

Mi az, amit minden fellépés előtt megteszel? Van valami bevett szokás, mondjuk, sokat alszol vagy mondogatod a szöveget sokáig…

DI: Nincs ilyen. Amíg nem volt jogsim sofőr vitt, aztán amikor lett, két dologra voltam kíváncsi, hogy engem is zavar-e vezetés közben a zene – mert mindig, mindenki lecsavarja a zenét, én meg felcsavarom – meg, hogy ha én vezetek a fellépésre három órát mondjuk, akkor ez kivesz-e belőlem. De nem. Ha visznek, hoznak, ha én viszem magam, nem változtat semmit. Nincs ilyen rituálém. Még Aranyosi is, aki rutinos róka, minden alkalommal ír egy papírt, és azt párszor megnézi, mielőtt színpadra megy. Nem lenne rá szüksége, de ő megcsinálja. Precíz ember, aki leírja. Annyira sajnálom, hogy ez a képesség teljesen hiányzik belőlem.

SZBM: Nekem még olyan sűrűn nincsenek fellépéseim, és nem úgy van, hogy engem hívnak, hanem egyenlőre én kérdezem, hogy mehetek-e, tehát nincs túl sok tapasztalatom, de általában akkor írok egy szöveget, nyilván, ahogy közeledik, egyre többet foglalkozom vele, az előtte lévő két-három napban elkezdem jobban gyakorolni, mondogatni és fejlesztek rajta. Fellépés után pedig jön a pihenés.

Mivel töltődsz fel, mi a hobbid, ami kikapcsol?

DI: Filmeket nézek meg zene szól mindig mindenhol. A csend bántja a fülemet. Egyszerűen, amit csendnek hívsz, az nekem zavaró. Ez biztos valami vérömleny… Amúgy nincs rendes hobbim, leginkább a sikeres fellépés tölt fel. Kicsit olyan, mint az akkumulátor, hogy mindig az előző fellépésből táplálkozol, az előző sikeredet viszed tovább, de ez fordítva is működik – ha nem jön össze, a rossz hangulatot is viszed, ami nem jó.

SZBM: Sorozatokat nézek és olvasok.

Ha kívánhatnál valamit magadnak, akár mostanra vagy a közeljövőben, mi lenne az?

DI: Az lenne, hogy találjam meg azt, amiben én vagyok a legjobb. Még keresem. Nem ezek azok, meg nyilván nem is a tévézés, de az is érdekes kirándulás volt. És szeretnék új dolgokat tanulni.

SZBM: Legyen egy jó negyven perc szövegem, amin nevetnek végig, ezt kívánom.

És mit kívánnátok egymásnak?

SZBM: Jó egészséget, további sikereket, hogy Dombi ebben az ütemben folytassa.

DI: Azt kívánom neki, hogy ha ezt komolyan gondolja, akkor találja meg a helyét. Nagyon fontos, hogy semmit nem kell erőltetni, nem kell görcsölni, azt kell elérni, hogy TE jól érezd magad a színpadon.