Ma van a tíznapos nyaralás második napja. Nőmmel dilemma. Én bátor. Béreljünk robogót! Nem tudom… Jó lesz? Jó lesz! Megy? Megy! Mi az ott? Olajfolt? Eszmélet? Vesztve. Kis sötét. Szem kinyit. Kölcsönzős görög haramia tolja vissza a robogót unott képpel. Mennyit jöttünk? 500m. Mentő? Úton. Mi ez? Vér. Enyém? Mér’ kié? Tiéd. Kórház. Görög. Vércsíkot húzok. Kezemben a bukó. Ezt miért nem vitte vissza az a hegyirabló? Megalázva csepegek. Orvos? He? Orvos! Á, orvos! Nincs!
Akkor mi van ebben a szarfészekben? Szieszta! Kb. 4-ig. Utána lesz orvos.
Addig én? Amit akar, kedves hülye turista. Órák. Lesz orvos. Görög. Jöjjön kedves hülye turista. Mi a panasz? Halálközeli élmény, eszméletvesztés, jelentős vérveszteség, jelenleg is tart. Á! Ok, már érti. Ásít. Asszisztens ezalatt kinyomogatja a térdemből a húsbaékelődött murvát, mint a pukkanós zacsi buborékjait. Szolidan sikítok. A doki kishíján elalszik. Nőm kérdezi orvost, nem kéne-e röntgenezni? Unott válasz: ha akarja…de ők még sziesztáznak. Várunk. Szieszta vége. Egész alakos röntgen. Törés nincs. Vissza az unott dokihoz. Vércsík konstans. Bukó még mindig kézben. Nőm kérdez, nem kellene-e tetanuszt kapnia? Doki félálomban: hát, ha akarja…de le kell menni a gyógyszertárba és meg kell venni az oltóanyagot. Hol a gyógyszertár? Az utca túloldalán. Indulunk. Vércsík már csak vékonyan. A bukót elhagyom, de utánam hozzák. A gyógyszertárban még sziesztáznak. Oltóanyag várható ideje 17.00 és 17.06 perc között. Megvan. Vissza. Doki megébred egy percre, beadja.
Felír egy hintőport. A sebekre. PULVO. Sosem felejtem el a nevét.
Bács Miki ilyen arcot vág, amikor eszébe jut ez az emlék. Ezért nem jut eszébe gyakran.
Nőm kérdez: nem kellene-e bekötni a sebeket? Doki összerezzen: – miért? Mutatjuk a vércsíkot. Hát, ha akarják…bekötöznek. Irány haza. Vércsík nincs. Bukó elhajítva egy bokorba. Sebből sok van. Pulvóval nem megszórom magam, hanem a nőm bepaníroz vele. Fekvés szobában 3 napig. Sebláz. Jobban vagyok, kötés csere. Vidám séta a városban. Látványosság lettem. Te, ez kirohant az üzletéből, hogy megnézzen! Hangutánoz. Vruuum, vruuum. Közben úgy csinál, mint aki robogózik és nevetgélve mutogat rám. Igen. Eltaláltad te görög zseni, robogóbaleset. Ilyenből aznap még 21. Csak lassan tudok menni, ezért meg kell hallgatni minden jótanácsot.
Menjek a tengerbe nyugodtan, az fertőtlenít. Ne menjek a tengerbe, mert az unokahúgának csak egy kis sebe volt, de elfertőződött és le kellett vágni a lábát. Nem megyek.
A sebeimet megtekintve a sós víz élettel összeegyeztethetetlennek tűnik. A 8. napon a haverok egy gumimatracra felhasaltatnak és betolnak a vízbe, hogy legalább egy fénykép legyen rólam a tengerben. Elsodródom. A parti őrség hoz vissza, de a kép jó lett. A sebek hegesednek, de kicsit pikkelyesen. Szórom a Pulvóval is, az segít. Úgy nézek ki, mint egy kokainista hüllő. Mint a Sebhelyesarcú, akit egy varánusz játszik. Vége a csodálatos 10 napnak.
Prológus: Hazafelé a korfui reptéren még elveszik a svájci bicskámat.
A barátságos, de magabiztosan hülyeségeket beszélő, görög vámos szerint könnyedén visszakaphatom majd az alábbi két esetben. 1.: ha ismételten belépek bárhol az Európai Unió területére. 2. Abban a pillanatban, ahogy az országom belép az Európai Unióba. Azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy a schengeni határ országainak vámosai forródróton tartják a kapcsolatot, hátha valamikor átlépem a határt valahol és ebben a pillanatban odaszökken valaki a bicskámmal. Így nem maradt más hátra, mint hogy az átlag hazai népességnél is izgatottabban várjam az EU-s csatlakozás napját, 2004. május 1-jét. De a csengő néma maradt.
Csíra görög vámos, átvertél a bicskámmal.
