Bár Szupkay Viktor számára a stand-up csak egy hobbi, az utóbbi tíz évben mégis szép sikereket ért el ebben a műfajban. Az interjúban mesélt a kezdeti nehézségekről, a tévéfelvételek izgalmáról és a fiatal humoristákról, de azt is elárulta, miért szeret első fellépőként színpadra lépni.

Hogy jött be az életedbe a stand-up? Miért lettél humorista?

Az első találkozásomra a műfajjal 2005-ben került sor, amikor a barátaimmal elmentünk az akkori Godot Dumaszínházba. Kovács András Péter és Hadházi László azt mondták az előadás végén, hogy akinek kedve támadt kipróbálni a stand-upot, azt szeretettel várják a havonta jelentkező Fiatal Félőrültek Fesztiválján. És hogy miért akartam kipróbálni magam? Ennek a Benne leszek a tévében című RTL Klubos produkció az előzménye. Annak idején azt mondtam a gyerekeimnek, hogy csinálni fogok egy műsort, amivel bekerülök a tévébe. El is mentem a meghallgatásra, de egyáltalán nem sikerült jól, nem jutottam be. Úgy tűnik azonban, hogy a bennem lévő exhibicionizmusnak felszínre kellett törnie, ezért elmentem a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára, hogy tegyek egy próbát. A végén Litkai Gergő értékelte a teljesítményem: azt mondta, húsz perc alatt két jó poénom volt, amin nevettek, de úgy kellene csinálni, hogy minden perc végén legalább egy nagy nevetés legyen. Ezután egy éven át jártam a fesztiválra, közben pedig fokozatosan egyre jobb és jobb lettem. Végül bekerültem egy rendes esti előadásra, ahol már élesben, közönség előtt ment a dolog, és ez tök jó volt. Szép lassan jöttek a különböző megmérettetések és bajnokságok, majd kialakult egy rendszer, és most már tizedik éve csinálom.

Jelenleg miben vagy látható?

Most épp nem vagyok benne a Showder Kubban, rádió kabarét sem csinálok, és nincs külön önálló estem. Rendszeresen fellépek a Corvin Dumaszínházban és a Kompót Dumaklubban, illetve szép számú céges fellépésem is van. Közben főállásban dolgozom, nekem a stand-up mindig csak hobbi volt, és az is fog maradni.

Mit szóltak a gyerekek, amikor tényleg bekerültél a tévébe?

Az a vicces, hogy tulajdonképpen semmit. Attól még, hogy bekerül az ember a tévébe vagy a rádióba, a családban semmi nem változik, ugyanúgy viselkedik mindenki. Nem lettem nagyobb tőle a gyerekeim szemében, sőt, néha még cikinek is érzik, amikor a legváratlanabb helyzetekben valaki művész úrnak szólít. Ettől egyébként nem csak ők, én is frászt kapok.

Mennyire feszélyez, ha tudod, hogy kamerák is rögzítik a fellépésed?

Egyfelől izgalmas és érdekes helyzet, ugyanakkor az a hátránya, hogy a végső termék egy picit más lesz, mint amit szeretnék. Mindig izgultam, hiszen egy Showder Klubban szerepelni több százezres nézettséget jelent, jó reklámot és ismertséget hoz. Viszont ha elmondok egy tizennégy perces anyagot, abból szerkesztési okokból körülbelül 5-12 perc marad, de ennek én már sajnos csak a végeredményét látom. Szóval egyrészt nagyon örülök, mikor részt vehetek egy tévéfelvételen, másrészt sajnálom, hogy a végső termék kialakításában nem játszhatok aktív szerepet.

Honnan meríted az ihletet a poénjaidhoz?

Nagyon szeretem az asszociatív humort. Nem az egyszerű élethelyzetekre szakosodtam, sokkal inkább azzal foglalkozom, ami érdekel, elgondolkodtat, kérdéseket ébreszt bennem.  Szeretem azt is, ha első fellépőként léphetek színpadra, amikor még hideg a közönség: ilyenkor a saját gondolatvilágomra tudok őket formálni, és együtt utazhatnak velem.

Elsőnek lenni nem nehezebb?

Sokszor előfordul, hogy több féle stílusú fellépő szerepel egy műsorban. Ha a közönség kap három nagyon jó fellépőt, a negyediknek már nehéz ennél átütőbbet hozni. Az első fellépő esetében persze problémás lehet, hogy az emberek még isznak, esznek, nem figyelnek rá, de nekem az a tapasztalatom, hogy elsőként fellépni hálásabb feladat.

Most indul a Magyarország, szereplek! című műsor a Comedy Central csatornán, ahol kezdő humoristák mérhetik össze tudásukat egy tehetségkutató műsorban. Milyen tanácsot adnál nekik?

Szerintem nekik nehezebb dolguk van, mint nekünk tíz évvel ezelőtt, hiszen most már olyan humoristák szórakoztatják az embereket, mint Kiss Ádám, Litkai Gergely vagy Hadházi László. Ha valaki a saját életéből szeretne vicces történeteket elmesélni, borzasztó nehéz dolga van, hiszen nagy valószínűséggel már minden elhangzott, amit mondani akar. Én mégis arra bíztatnám őket, hogy jöjjenek és csinálják, mert annak idején mi is mindenféle tanulás nélkül vágtunk bele az egészbe, és milyen jó csapat lett belőlünk! A kezdőknek a Litkai-féle örökérvényű tanácsot adnám: úgy beszéljenek, hogy minden percben legalább egy nagy nevetést kiváltsanak a közönségből. Ha ezt elérik, akkor nyert ügyük van. Azért is szép a mostani stand-up, mert szinte bármit bele lehet vonni, nagyon tág lett a műfaj. Sokan vetítenek, van, aki zenél, de olyan tagunk is van már, aki bűvészmutatványokkal szórakoztatja a közönséget. Nem lehet azt mondani, hogy csak beszéddel és egy szál mikrofonnal lehet jól csinálni. A fiatalok közül is az tud majd kiemelkedni, aki valami új, eddig hiányzó kreatív megoldással áll elő.

Mit gondolsz, mi történt az elmúlt tíz évben, hogy így megnőtt az érdeklődés a stand-up iránt?

Az emberek megszokták, hogy nem csak évente egyszer mehetnek el a művelődési házba, hogy megnézzenek egy ilyen előadást. A stand-up friss és aktuális, sokszor az aznapi dolgokra is reagál, így akár havonta elmehetünk egy előadásra, mert mindig mondani fog valami újat. Persze egy fellépőt 3-4 havonta érdemes megnézni, mert akkor frissül úgy a műsora, hogy a fix kedvencek mellé újabb anyagok is bekerülnek. Mindenki repertoárjában vannak olyan elemek, amiket fokozatosan csiszolgatni, alakítgatni kell, mellette pedig ott vannak a fix anyagok. Céges rendezvényen például az utóbbiakat használjuk. Ezzel ellentétben a Dumaszínház színpada pont attól jó, hogy ott lehet kísérletezni, a közönség pedig abszolút inspiráló. A reakcióik megmutatják, mennyire vevők az adott témára, felejtős-e, vagy kiaknázatlan lehetőségeket rejt, amikkel még érdemes foglalkozni.