Sok éve még Tóth Eduval indult el félőrültként a Dumaszínház elődjében, a Godot klubban, ma pedig ismert politikai elemző és az olasz konyha gyakorló szerelmese. Eduval aztán gondoltak egyet és újra összeálltak, a Dumaszínházban egyedülálló humoros politikai műsoruk a “Mi a baj? Semmi!!!” címet viseli. Ceglédi Zoltánnal beszélgettünk politikáról és az azt elviselhetővé tevő humorról, valamint, hogy beengedné-e Edut a konyhájába.

Hogy néz ki egy ilyen előadás?

– Edu laikusként hozza a kérdéseket, a témáit. Mert ő tényleg egy laikus, de nem egy szatyorban él, pontosan ugyanolyan élete van, mint bárki másnak: fogyaszt híreket, vele is szembejön az óriásplakát, ha nem is direkt, de belefut a hírekbe. Nekem az egy jó szűrő, hogy mi az, ami hozzá elér. Az estünk egyik fontos alkotóeleme, hogy az ő kérdéseit, észrevételeit próbálom meg tisztába tenni. Önmagában az humorforrás, ahogy rácsodálkozik dolgokra.

A műsor másik fele meg részemről egy edukációs tevékenység. Megmutatom, hogyan is érdemes fogyasztani a híreket, hogyan értelmezzük a politikát, milyen kérdéseket érdemes feltenni. Ezt pedig humoros formában adjuk elő, az életben megtörtént példákon, eseteken keresztül. Nem egy táblázatban vagy grafikonon mutogatom a száraz adatokat, hanem elmesélem, hogy például a nagymamám, a 87 éves Amálka néni mit élt át az SZTK-ban, és ezen keresztül azt, hogy pontosan mi is a helyzet az egészségüggyel. És van egy olyan, egyre terjedelmesebb szegmens, amikor egyszerre mind a ketten ott vagyunk a színpadon: ez egy párbeszéd, egy kérdés-felelek.

Így beszélgetve nem az a benyomásom, hogy egyezik az előadásbeli stílusotok…

– Van köztünk egy tempóbeli különbség is. Én alapvetően építkezni szoktam, Edu pedig inkább petárdákat szór el. Ezért is kell először az, hogy külön-külön legyünk a színpadon: két nagyon különböző figurát rakunk az emberek elé, és meg kell mutatnunk, hogyan működik az egyik, hogyan működik a másik. Aztán együtt.

Tudatosak a nézők, tudják mire ülnek be?

– Megkapják azt, ami miatt Edut szeretik, nem lép ki a saját szerepéből, csak ilyenkor kevesebbet beszél a feleségéről és többet mondjuk Matolcsy Györgyről. Az emberek ráadásul kíváncsiak arra, hogyan lehet szórakoztatóan, de értelmesen beszélni a minket körbevevő politikáról. Minden előadás friss és naprakész, a következő alkalomra már egészen más téma válik aktuálissá: januárban például az, hogy a posta még mindig nem vitte ki a karácsonyi küldeményeket, de a következőn már az olimpiai pályázat visszavonásáról beszéltünk. Legközelebb pedig biztosan kell majd szólnom a Botka-Gyurcsány-ellentétről.

Szokatlan műfaj ez a hazai standupban.

– Amerikában már nagyon régóta közkedvelt dolog, hogy a közéletről beszélnek viccesen. A tévében – és egyre inkább az online világban is – jól működő, népszerű produkciókat lehet erre építeni. Nálunk most kezd témává válni a politika. A rendszerváltást követően volt egy hurráoptimizmus, volt egy csömör és elfordulás 2006-tól kezdve, és most van az, hogy a többség elégedetlen, de ez már aktív elégedetlenség. Nem bezárkóznak, hanem beszélni és hallani akarnak róla. És erre jó egy standup előadás is. Hiszek az aktív polgár eszméjében, amikor egy ember egy közösségben, egy országban él, akkor legyen annak legalább olyan módon alakító eleme, hogy tud és beszél arról, ami történik, véleményt formál. Cél, hogy beemeljünk olyan szempontokat, melyek nem biztos hogy a hírfogyasztásnál megjelennek. Persze az az elsődleges, hogy nevessenek.

Mit tapasztalsz a közönség részéről, mi az alap, kiinduló állapot, milyen hozzáállással ülnek be az előadásra?

– Az emberek kiábrándultabbak a politikát illetően, mint amit én gondoltam. Van egy általános rossz megítélése a politikának. Nem nagyon lehet és érdemes pártokat és politikusokat dicsérni. Viszont sok szempontból lehet őket kritizálni. De ez rámutat arra is, hogy milyen sokan távolságot tartanak, és aki szavaz is valahova, gyakran az orrát befogva teszi. Jobb híján. Mindig sokkal népszerűbb, amikor egy politikai erőről elmondjuk, hogy mi a baj, mint amikor valakit méltatni akarunk.

De a műfaj nem is a méltatásról szól.

– Relatíve, összehasonlítva lehet. A politika két szereplőjét egymáshoz mérve óhatatlanul kijön, hogy valamelyik jobb. De nem a méltatásra van igény, olyat én se tudnék mondani, hogy “ő milyen frankó”.

Próbáltátok valamelyik előadásban ideiglenesen levenni a hangsúlyt a közéletről?

– Van egy olyan része az estnek, amikor a szünetben lapokat osztunk ki és lefolytatjuk a nemzeti konzultációnkat. A nézőkkel megíratjuk, hogy mi a gond, miről lenne jó beszélni. Egyszer a visszakapott papírokon voltak olyan kérdések, amelyeket elemzői fórumokon szoktam kapni. Tehát látszik, hogy erre van igény.

Akkor mondhatjuk azt, hogy a mai magyar politika eltávolodott a gondolkodó magyar embertől?

– Ha megnézzük a politikusok népszerűségi listáját, az valójában egy népszerűtlenségi lista. Nincs olyan közszereplő, akivel szívesen azonosulna az átlagember. Akit szeretnénk, hogy a szomszédunk legyen, vagy a gyerekünk osztályfőnöke. Nagy az igény arra, hogy legyenek olyan közszereplők, aki elfogadhatóbbak, szerethetőbbek. Ma úgy működik Magyarországon egy kampány, hogy egy párt nem a saját arcait rakja a plakátra, hanem a másikéit, hogy “nézd, az sokkal szarabb!” Arról meg sem próbálják győzni az embereket, hogy “helló, én jó vagyok, állj mellém, menjünk előre együtt!” Senki nem próbál meg felépíteni egy olyan alternatív Magyarországról szóló képet, amit szerethetnének az emberek. Paradox módon ma többet tudok arról, hogy milyen ország tetszene Bödőcs Tibornak, mint Vona Gábornak vagy Fekete-Győr Andrásnak. És ez egy probléma.

Hova lehet vinni, meddig lehet pörgetni ezt a műfajt, amit most ti ketten visztek?

– Én azt szeretném, hogy a 2018-as választásokig mindenképpen! Utána mérlegeljük, hogy az, ami történt, milyen folytatást kér. El kell fogadnunk, hogy jövő nyárig – a kormányalakításig – a többségnek a politika lesz a legfontosabb. Hogy utána mivel lehet majd viccelni, az nagyban függ a választás eredményétől. Nagy erő van abban, ha az emberek eldöntik, hogy alakítani akarják a sorsukat. És az jó, ha hajlandóak vagyunk a politikát kicsúfolni, kinevetni, rámutatni a fonákságra. A humor végül is erről szól.

Fogtok valaha együtt főzni közönség előtt?

– Eduval én valószínűleg úgy főznék, hogy ő a másik asztalnál igyon valamit és én pedig megfőzöm a vacsorát. Edu optimális távolsága a konyhámtól az asztal, ahol az ételt megeszi.

(Ceglédi Zoltán a Mi a baj?! Semmi!!! című est mellett a Duma Aktuálban is rendszeresen látható Hadházi László, Litkai Gergely és Lovász László oldalán.)