Az ígéret szerint a Comedy Central döntősei lehetőséget kapnak az új évadban, hogy a nagy közönségkedvencek mellett is bizonyíthassanak a Corvin Dumaszínházban. Kőhalmi Zoltánnal Musimbe Dávid Dennis állhat majd egy színpadon a rendhagyó Dumaszínház estekben.

Amikor először felmerült bennetek, hogy tehetségkutatón indultok – Zoli, mint szerző, a Humorfesztiválon, Dennis előadóként a Magyarország, szerplekben – a környezetetek hogyan fogadta? Ki volt az, akivel először megosztottátok ezt az elképzelést?

KZ: Úristen, az nagyon régen volt… Zoli ezt 12 éves korában határozta el, és senkivel nem osztotta meg az elképzelést, hanem a panellakásban feküdt az ágyban, és azt gondolta, hogy nyolc év múlva – mert Humorfesztivál nyolcévente volt és a 90-es Humorfesztiválkor voltam 12 éves – győztesnek kell lennie. Ezt őrizgettem magamban nagyon sokáig, nem tudom, hogy erről bárkivel beszéltem-e… Pár évvel a 98-as Humorfesztivál előtt elkezdtem írogatni, és volt egy előadás is, amit Szegeden egyetemistákkal előadtunk – én akkor gimnazista voltam – szóval, akkor már nem volt titok, hogy nekem vannak ilyen ambícióim.

MDD: Az én esetemben is írásos anyagot kellett beadni. Eleve az írással volt egy kis gondom, mert nehezen tudtam belőni az időt – ez eleinte nagyon foglalkoztatott. Egy maximum ötezer karakter terjedelmű szöveget kellett beküldeni, ez felelt meg nagyjából egy 5-7 perces műsornak. Először megírtam utána elnyomtam, és közben mértem az időt. Addig játszottam vele, míg bele nem fért a meghatározott időkeretbe. Szóval, végül beküldtem… Hogy ki tudott róla? Szerintem gyakorlatilag mindenki, mert nem igazán tudok titkot tartani, legalábbis örömtelit nem. Elég sok cimborámnak beszéltem róla és persze tudta az Édesanyám, a családom, konkrétan mindenki.

Azt tudod, hogy hány jelentkező volt?

MDD: Azt hiszem talán 300 jelentkező volt összesen.

Zoli már az előbb meg is válaszolta a következő kérdést: hogy régóta érlelt gondolat volt ez..

KZ: Megválaszolom újra szívesen. Igen, igen. Én már akkor tudtam, amikor még egy poént sem írtam le. Tehát sok évig csak azt gondoltam, hogy én majd humorista leszek, csak ezt nem nagyon híreszteltem, mert az hülyén hangzik, ha egy gyereket megkérdezel, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és azt mondja, hogy humorista. Az még az űrhajósnál is hülyébben hangzik… Ezek nekem csak úgy fejben voltak meg, először egy szándék meg egy érzet, aztán elkezdtem szigorúan vele foglalkozni.

Dennis, nálad hogy volt? Régóta érdekelt ez a pálya, vagy csak hirtelen jött egy lehetőség, amit kihasználtál?

MDD: Nekem nagyon hasonló volt, mint Zolinál. Kiskoromban mindig az osztály bohóca voltam – mondjuk nem épp a klasszikus fehérre festett bohóc –, talán már az általános iskolában kialakult bennem, hogy tudat alatt a humorra fókuszálok.

Volt olyan a családban vagy az ismerősök között, aki tolt a pálya felé vagy éppen lebeszélni szeretett volna benneteket?

KZ: Amikor látták, hogy én ezt nagyon szeretném, akkor nem akartak lebeszélni róla, mondjuk így. Bár nálunk azért sokáig az volt, hogy oké, hogy ezt csinálod, de legyen valami rendes szakmád, ezért is töltöttem annyi időt a műszaki egyetemen…

Nálatok hogy működött?

MDD: Megint vélek felfedezni némi párhuzamot. Édesanyám szerintem még most is kicsit szkeptikus, de talán már látja azt, hogy ez tényleg lehet egy út. A barátaimmal nagyon szerencsém van, mert olyan barátaim vannak – és én nagyon hiszek abban, hogy olyan emberekkel veszed körül magad, amilyen te is vagy –, akik mind nagyon ambiciózusak, tehetségesek, ők például mindig bíztattak. Nem lepődtek meg, amikor jelentkeztem a tehetségkutatóra, hanem támogattak, mondták, hogy menjek és csináljam, ha úgy érzem, hogy ez az én utam.

Milyen volt az első fellépés? Tud az ember egyáltalán a közönség reakcióira figyelni vagy örül, ha túléli?

KZ: Én nagyon, de nagyon izgultam. Van állítólag róla egy felvétel, amit nem láttam még, ezt egy barátom rejtegeti – valószínűleg zsarolási céllal. Azt gondolja, hogy majd egyszer előveszi és ez nekem nagyon kellemetlen lesz. Az biztos, hogy az első tévés fellépésem utána volt pár hónappal, tehát emlékeztethet arra, és az is meglehetősen furcsa most így visszanézve, olyan hadarásfaktorral dolgoztam, és nagyon aggódtam, az biztos.
Amikor a fellépés egyáltalán szóba került, azt mondtam, hogy csak egyet vállalok, mert sosem gondoltam, hogy színpadra kellene állnom, egy nagyon csendes háttérember voltam. Aztán amikor Litkaiék elkezdték csinálni a Godot-ban a Dumaszínházat, lejárogattam, és kedvet kaptam kipróbálni. Végül annyira működött, hogy mindenki győzködött, hogy csináljam tovább. Eleinte annyira izgultam, hogy már két nappal fellépés előtt nem lehetett hozzám szólni. Az biztos, hogy ez egy gyötrelmes dolog volt.

Akkor te épphogy túlélted…

KZ: Igen, és még egy jó darabig ez volt. Most már pár perc kell, hogy felkészüljek, egy negyed óra, hogy ráhangolódjak, de hosszú ideig reggel én már más tudatállapotban voltam, fellépés, jaj, mi lesz, jaj, mi lesz.

MDD: Először én is nagyon durván izgultam. Az első fellépés a Bethlen téri színházban volt, felvettem egy zakót, és egyszerűen olyan szinten vert le a víz, hogy mielőtt felkonferáltak majdnem kimentem, mert úgy éreztem, el fogok ájulni. Ott álltam idegen emberek előtt, életem első fellépésén és fel sem tudnám idézni, mit mondtam. Ez egy olyan érzés volt, amit nem fogok soha elfelejteni. Ott tapasztaltam meg először, milyen az, amikor nem a barátaimnak mondom, hanem olyan embereknek, akiket életemben soha nem láttam. Aztán ahogy nevettek, úgy oldódtam én is fel.

Kaptatok a pályatársaktól biztatást?

KZ: Ez egy olyan szakma, hogy nem szívesen adják át a titkokat vagy a titkok kulcsát. Mi Fábry műsorába kerültünk be háttéremberként, aki egy kivétel ebből a szempontból, ő támogatott bennünket. A Rádiókabaréban például nagyon változóan fogadtak, most nem mondanék neveket, de volt olyan, aki rögtön úgy fogadott minket, mint kollégákat, barátokat, és van, aki még mindig úgy csinál, mint aki nem ismer.

Dennis, ti azért vetélytársként kerültetek a tehetségkutatóba. Milyen most a viszony?

MDD: Szerintem mindenhol van versengés. Nem láttam az összes előadót, aki a negyvenbe bejutott, de a húsz közé jutottak között voltak olyan srácok, akikkel a Fiatal Félőrültek Fesztiválján már léptünk fel együtt, és már a mezőnyben kialakult, ha nem is klikkesedés, inkább szimpátia. Vannak olyanok, akikhez közelebb kerültem – például Biri Balázzsal nagy cimborák lettünk – és vannak, akikkel kevésbé, de ez szerintem nem is működik másként, ugyanúgy, mint mondjuk egy munkahelyen. Egyszerűen a hasonló rezgésű emberek jobban megértik egymást. Azt érzem, hogy mi, akik a döntőbe jutottunk picit olyanok vagyunk, mint az egyetemi kosárlabdacsapat játékosai, akik bekerültek az NBA-be, nekünk az egész tök új.

Hogyan hat rátok a versengés?

KZ: Az biztos, hogy bennünk is megvan a versengés. Mégiscsak primadonnák vagyunk mindannyian. És amikor három-négy primadonna színpadra lép egyszerre, azért mindenkiben benne van, hogy szeretnék én lenni a legjobb ezen az estén. Még ha ezt nem is mondjuk ki.

MDD: Abszolút igaz. Én is azt gondolom, hogy ez a helyzet, hogy igen is kell a verseny, én szeretem!

KZ: Aki úgy áll ki, hogy áh, lesz, ami lesz, nem érdekel, az nem adja bele a szívét-lelkét. Nem mondom, hogy folyton arra gondolok, hogy a többiek mit csinálnak, inkább magamhoz mérem magam, de azért ha lehetőségem adódik, csak megnézem a többieket, mert kíváncsi vagyok.

MDD: Szerintem az a fejődés kulcsa, hogy igenis napról napra jobb akarsz lenni a korábbi önmagadnál. Például a Magyarország, szereplek! döntő után meg voltam győződve róla, hogy én fogom megnyerni. Egyszerűen úgy éreztem és nagy csalódás ért, hogy nem így lett, teljesen elkeseredtem. Akkor pont Zoli és Felméri Peti voltak az elsők, akik azt mondták, hogy igenis jó, amit csinálok, tök jó az irány, és hogy ez egy hosszútávfutás. Nem az a lényeg, hogy azon a megmérettetésen ki nyert, hanem hogy mind, akik itt vagyunk és eljutottunk a döntőig, tehetségesek vagyunk, a közönség szimpatizált velünk. Tudom, hogy sokat kell fejlődnöm, de most jó helyen vagyok, jó időben a tanuláshoz, fejlődéshez, és a Litkai Gergely sokat segít nekünk ebben.

Mi az, amit fellépés előtt minden alkalommal megtesztek?

KZ: Nekem fellépés előtt nagyon komoly gyakorlataim vannak, aminek semmi nyoma nincs a színpadon, tehát el nem tudják képzelni, hogy ahhoz, hogy én egy helyben álljak harminc percig, milyen tornamutatványokat csinálok az öltözőben. Bemelegítem a számat is, mindenféle mondókákat mondok, most ezt nem mondanám végig… Ezt egyébként az amatőrök csinálják. Már nagyon régen megfigyeltem, hogy ahol valamit amatőrök csinálnak, ott a részletek a fontosak, csak én ugye annyira kényszeres és alapvetően aggódó alkat vagyok, hogy szeretek kapaszkodni az ilyen dolgokba.

MDD: Én pörgetni szoktam magam. Mondogatom, hogy jó vagyok, itt van a helyem és ez nem véletlen, hogy itt vagyok. Aztán persze felmegyek a színpadra és ezeket teljesen elfelejtem. Nincs még sok tapasztalatom, de azt mondhatom, hogy igazából az első jól ülő poénig izgulok. Ez lehet, hogy a tapasztalt humoristáknál is így van, csak arányaiban nem izgulnak annyira. A lényeg, hogy ahogy a színpadra lépek, úgy érzem, megérkeztem.

Hogyan tudtok feltöltődni, kikapcsolódni?

KZ: Élem az életemet. Nem nevezném kizárólag kikapcsolódásnak, de vagyok a családommal, és büszke vagyok rá, hogy nem csak a fellépéseken és az odaúton meg a benzinkutakon élem az életemet, ezért nem is szólnak csak ezekről a történeteim. Ha magamra hagynak, én általában tréfákon gondolkodom, de ez összefügg a mindennapi élettel, mindig nyitott szemmel járok, és ha még nyugalmam is van, akkor ki is dolgozom, de valójában két fellépés között csak úgy létezem.

MDD: Például a poénok írása, kidolgozása is pozitívan hat rám, de igazából minden egy feltöltődés, amit szívesen csinál az ember. Járunk bulizgatni, edzeni, kosárlabdázni, focizni – szeretek sportolni… Próbálok a mindennapokból energiát nyerni, szeretem megélni a jelent! Agglegény vagyok, engem a barátaim azok, akik nagyon inspirálnak, nagyon szeretem őket és persze a lányok is energiát adnak, ha nem éppen elvesznek…

Ha kívánni tudnátok valamit magatoknak, mi lenne az?

KZ: Egy olyan úszótáska, aminek nem rossz a cipzárja és nem narancssárga.

MDD: Én nagyon nagy szeretnék lenni ebben a műfajban. Nekem ez az álmom, és ha csak beszélek róla, akkor is kiráz a hideg.

És ha egymásnak kívánhatnátok valamit, akkor mi lenne az?

MDD: Én Zolinak úszótáskát kívánnék, mert látom rajta, mennyire szeretné.

KZ: Nagyon sok kisvárdai fellépést kívánok és vidám hazautat, amikor az ember éjfél után néhány perccel meglátja azt a táblát, hogy Nyíregyháza már csak negyven kilométer…