Azt mondják, minden kezdet nehéz – és mindenkinek másképpen az. Ács Fruzsina és Tóth Szabolcs a saját tapasztalatairól mesél…

Hogyan kezdődött a stand-upos pályafutásotok?

Ács Fruzsina: Hirtelen felindulásból. A „Magyarország, szereplek”-es fellépés volt a legelső az életemben. Egy barátnőm mutatta a felhívást és gondoltam megpróbálom. Volt bennem egy olyan hozzáállás, hogy – hát csak ki kell állni és vicceseket mondani: én meg vicces vagyok, szóval mit lehet abban elrontani – hát rengeteg mindent. Ami vicces egy baráti beszélgetésben, nem működik színpadon és fordítva is tud igaz lenni. Nagyon sok dolognak össze kell állnia ahhoz a színpadon, hogy a mondatod végén felszabadultan röhögjenek az emberek. Az az érzés viszont csodálatos. Úgyhogy, azóta tanulok, gyakorolok, próbálom megtalálni a hitelességem a színpadon és olyan témákat találni, amikben tényleg fontosnak és személyesnek érzem a véleményem, mind ezt most már egy jó adag szakmai alázattal teszem.

Tóth Szabolcs: Mi Ferivel nem is annyira stand-uppal kezdtük. Első éves egyetemistaként vetődött fel az ötlet, hogy a diákszövetség születésnapján rövid humoros jeleneteket adjunk elő, a stand-uppal már a Dumaszínház kötelékén belül kezdtünk el foglalkozni. Kezdetben csak magunknak szerveztük a fellépéseket Kolozsváron, teljesen illegálisan plakátoltunk az utcán, jegyet sem nyomtattunk, a belépődíjat pedig magunk szedtük a nézőktől. Aztán beindult az üzlet, elkezdtek meghívni minket különböző rendezvényekre, táborokba, majd 2007-ben a Dumaszínház tehetségkutatóján való fellépés után kaptunk szerződést. Ettől kezdve vált az életmódunkká a színpadi lét.

A színpadi fellépéseket megelőzően mivel foglalkoztatok?

Á.F.: Pszichológiát tanulok, ez az utolsó évem az egyetemen. Úgyhogy most már kétféleképpen is figyelem az embereket. Mindig is hajtott egy erőteljes kíváncsiság. Foglalkoztat, hogy miért úgy élünk a társadalomban ahogy, miért olyan az emberi természet amilyen, miért úgy működik a világ ahogy és biztos jó ez így? Ez a kétkedés és elemzés szerintem mind a pszichológiában, mind a stand-upban hasznos.
Azonban a két foglalkozásban szeretném megtartani a határokat. Nem fogok színpadon olyanokat mesélni, hogy „múltkor egy olyan depressziós jött be hozzám…” és a közönség soraiban ülők gyermekkori traumáit sem szeretném boncolgatni, úgyhogy várok mindenkit szeretettel a műsorokra.

T.Sz.: Egyetemistaként kezdtem a humorszakmát, majd építészként kezdtem el dolgozni. A fellépéseket inkább csak hobbinak tekintettem, olyannyira, hogy az első Dumaszínházas évemben még megvolt a polgári állásom is. Elég nehezen menedzselhető, már-már skizofrén állapot volt, úgyhogy döntenem kellett, a színpadot, vagy a tervezőasztalt választom.

Fruzsina, hogyan fogadták a családtagok és barátok a tehetségkutatóba való jelentkezésedet?

Á. F.: Miután kiderült, hogy az írásom alapján bejutottam az első 40-be és előadhatom csak utána szóltam a szüleimnek erről az egészről. Viszont úgy tettem, mintha még csak most jelentkeznék és mondtam nekik, hogy olvassák el a szöveget. Miután elmondták, hogy szerintük mit hogyan kellene megváltoztatni benne, hogy vicces legyen mondtam, hogy amúgy már bekerültem. Nagyon támogat a családom és a baráti társaságom is, amiért rendkívül hálás vagyok. Bár mondták a szüleim, hogy azért csak tanuljak tovább a Stand-up pedig egy nagyon szép hobbi, úgyhogy azért féltenek is.
Az első fellépésemre nagyon sok barátom eljött, ami nagyon jól esett plusz megnyugtatott a tudat, hogyha nagyon „beégnék” a színpadon legalább nem kell majd utólag mindenkinek egyesével elmesélni.

Szabolcs, nálad mit szóltak a pályamódosításhoz?

T. Sz.: A családom különösebben nem örült neki, sőt, úgy gondolom, hogy még ma is reménykednek abban, hogy visszatérek a tanult szakmámhoz. Végső soron azt hiszem elfogadták a választásomat. Látják, hogy sikereink vannak, a közönség szeret minket. A barátaimmal könnyebben ment a dolog. Őket talán az lepte volna meg jobban, ha maradok az építész pályán.

Van valamilyen bevett szokásotok, aminek segítségével készültök a fellépésekre?

Á. F.: Egy kellemes 10.000 lépést biztos megteszek egy helyben színpadra lépés elött. Van bennem ilyenkor izgalom rendesen, úgyhogy próbálom kimozogni, kiugrálni. Otthon van a falamon egy kis műanyag kosár palánk, abba szoktam dobálgatni, ha szövegírás közben elhagy az ihlet. Akkor igazi művésznek érzem magam.

T. Sz.: Van egy furcsa szokásunk Ferivel, amivel rendszerint megdöbbentjük a szervezőket. Előadás előtt feldobunk egy pénzérmét, megnézzük, hogy fej vagy írás, majd bólintunk egyet. Mikor a szervezők megkérdezik, hogy mit döntöttünk el így, azt szoktuk mondani, hogy azt, hogy fellépünk, vagy hazamegyünk. Persze ez a szokás arról szól, hogy melyikünk kezd először beszélni a színpadon.

Ha lehetne egy kívánságotok, mit kívánnátok magatoknak?

Á. F.: Hogy végre beletaláljak a kosárhálóba, vagy inkább azt, hogy felszabadultan tudjak „Jelen lenni” a színpadon. Mert ha nyugodtan tudok ott lenni, és élvezem, amit csinálok, akkor fogja magát a közönség is a legjobban érezni, és ez a lényege ennek az egésznek.

T. Sz.: Azt kívánnám magunknak, hogy a rajongóink ne öregedjenek el velünk, hanem lehetőség szerint fiatalodjon és mi is megmaradhassunk olyan fiatalosnak, mint amilyennek gondoljuk magunkat.

És egymásnak?

Á.F.: Azt, hogy maradjanak ilyenek 90 éves korukban is. Volt szerencsém vendégszerepelni az önálló fellépésükön és minden kezdőnek kívánok egy ilyen élményt. Olyan szeretettel fogadtak a színpadon, amit nem is mertem remélni. Nagyon remek és tehetséges emberek nem véletlenül szereti őket a közönség már régóta.

T. Sz.: Azt, hogy Fruzsina mihamarabb érje el azt a pontot, mikor a közönség már jól ismeri, és ha elmegy valahova fellépni, tudják az emberek, hogy nagyokat lehet nevetni a műsorán. Én már tudom, hogy így van, de emlékszem még azokra az időkre, mikor a pálya elején voltunk és nem felejtettem el, mennyit kellett dolgozni azért, hogy pozitívan fogadjanak a nézők. Nagyon tehetségesnek tartom Fruzsinát, akinek remek ötletei vannak, és úgy érzem, a pályán fog maradni!