Ha egy napon nem bántasz meg senkit, azt a napot elveszettnek érzed?

Amikor az ember kulturális munkát végez, akkor annak a kultúra jelenségei, termékei képezik az alapanyagát. Amikor például Kovács Ákost, Alföldi Róbertet vagy épp Tóth Gabit bírálom, aki egyébként lehetséges, hogy egy ember…

…lehetséges?…

…nem ismerem személyesen egyiküket sem, de lehetséges, hogy van mögöttük egy-egy ember, aki meg tud bántódni. Ez elképzelhető. Szóval, amikor mondjuk, Tóth Gabit kritizálom, akkor ő abban nem úgy vesz részt, mint egy ember, hanem mint egy kulturális termék. Tóth Gabi legfeljebb csak alkalmat teremt, hogy arról a kulturális jelenségről beszéljek, amelyet ő megszemélyesít.

Megszólalásaid elég kíméletlenek, csak a Sznobjektív című tévéműsorodban alkalmanként elintézel tíz embert, és vegyük hozzá azok rajongótáborait… Ők nem fogják ezt ugyanígy vizsgálni, mint ahogy te teszed most.

Viszont felrakok a térképre plusz egy értelmiségi attitűdöt. Egy kulturális nézőpontot. Nem kalkulálgatom a közízlést, és nem pályázom lájkokra.

Van tehát csereérték.

Kifejezetten van. Továbbá úgy gondolom, hogy az általam képviselt nézőpontra Magyarországon már réges-régen megérett az idő, csak itt mindenki úgy próbál táncolni, hogy véletlenül se lépjen rá senkinek a lábára. Szerintem meg nem ez számít. Ha engem utálnak, utáljanak. Nem érdekel, mert én csak eszköze vagyok a kulturális megtisztulás folyamatának. Annak, hogy a magyar társadalmat valahogy át lehessen rugdosni végre a huszonegyedik századba.

Szóval nem akarsz tetszeni?

Nem. És a médiában az elmúlt negyven évben összesen két ilyen szereplő volt rajtam kívül: Csernus Imre és Havas Henrik.

Hoppá! Találtunk két embert, akiről jó véleményed van.

Erről szó sincs! Egyikükről sincs jó véleményem. De itt most nem ez a lényeg.

Hanem mi?

Az hogy a kultúra is rettenetesen kitolódott a korruptság, a bratyizás és a megfelelési kényszerek irányába – úgyhogy vissza kell onnan rángatni. Ellensúlyt kell képezni, ez az én kulturális szerepem. Ez a szemlélet, ez a fajta működés is kér egy részt a teremtésből. Nem kéri az egészet, csak egy szeletét. Ezzel kapcsolatban, úgy gondolom, azt kell leginkább vizsgálni, hogy progresszív-e vagy sem. Teljesen mindegy, hogy a Kovács Ákos, az Alföldi Róbert vagy a Tóth Gabi lelki fejlődésében az én véleményem árt vagy segít. Azt kell nézni, hogy a közös kultúránk vonatkozásában fontos és érvényes-e az, amit elmondok. Ha valamelyik közszereplő vagy művész úgy hozzánőtt az általa hordozott kulturális termékhez vagy jelenséghez, hogy amikor azt valaki felboncolja, akkor annak a bizonyos közszereplőnek vagy művésznek a bőre felszakad, és a csontja eltörik, arról legfeljebb csak ő tehet.

Azaz nem vagy divat-gonosz?

Aki arról a Puzsérról beszél, akinek mindenkit kényszeresen meg kell sértenie, az nem érti a puzsérság lényegét. Ez egy olyan szerep, aminek én feláldozom a közszereplői funkciómat. Én ugyanis végigkövettem a hazai televíziózás elmúlt negyven évét, és azt tapasztaltam, hogy ezt a szerepet senki sem játszotta el. Olyan ember pedig végképp nem létezett eddig a kultúra területén, aki a véleményéért vállalta volna a tömeges gyűlöletet és kiközösítést, vagyis azt, hogy beletaszítsák egy sötét és mély gettóba. Nekem, ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában már nincs jogom ahhoz, hogy herdáljam a nyilvánosságot!

Ma a tömegmédia segítségével egy közszereplő milliókhoz jut el, ez pedig olyan lehetőséget ad a kezébe, továbbá olyan felelősséget ró rá, ami nem játék.

Az mondjuk, tény, hogy kevesen élnek jól ezzel a lehetőséggel.

És ez azért van így, mert sem a biológiai, sem a kulturális evolúció nem képezte ki az embereket arra, hogy százezrekkel és milliókkal kommunikáljanak. A modernitás adta tömegkommunikációs lehetőségek soha nem léteztek a történelemben. S az ezzel járó lehetőséghez és felelősséghez nálunk nem is akar felnőni senki.

Miért?

Mert a hazai médiának alig néhány működtetője végzi el magán az alkímia műveletét, és áldozza fel önmaga tevékenységét egy nagyobb cél, az egyetemes kultúra javára. A kereskedelmi médiumok az öncélú, gátlástalan nárcizmus és exhibicionizmus ízlésnyomortelepei. Évtizedeken keresztül Friderikusz Show-val, Dáridóval, meg Barátok közttel mérgezték a magyar emberek ízlését, a különböző orgánumok szereplői pedig a mai napig gátlástalanul herdálják a nyilvánosságot: semmi mást nem tesznek, mint mutogatják magukat, és körbenyalják egymást. A magyar nyilvánosság és kultúra rovására zajló haláltáncból ki kell szállni. Én ezt tettem.

Amikor a televízió képernyőjén keresztül milliókhoz beszélhetsz, akkor van értelme leülni egy színházteremben és 100-150 emberhez személyesen szólni?

Van – hisz a színház is egy létező kulturális termék.

Miről fogsz beszélni szeptemberben, a Dumaszínházban A civilizáció visszavág című műsorodban?

Lesz elit-, rendszer-, társadalom- és globalizációkritika egyaránt. Utóbbi például egy ideje lekerült a lemezjátszóról. Kiment a divatból. Pedig tíz-tizenöt éve ez volt a baloldali mainstream. Ma már senkit nem érdekel a globális nyomor.

Nem mozgósít.

Nem nagyon. Ma már az alapjövedelem a szexi baloldali követelés, meg hogy fizessenek a gazdagok. Úgy gondolom, hogy a tömeglelket is kritizálni kell. Talán épp e téren a legnagyobb a deficit, a tömegnek ugyanis mindenki smúzolni akar.

Az embereknek mindig jó mélyen be kell nyalni, mert az emberek mindig megérdemlik a még több pénzt, az újabb és újabb alkukat. Minden nemzedék rettenetesen sokat szenvedett, és kér még egy utolsó lehetőséget Mefisztótól, hogy a lelkét végre egyszer jó áron eladhassa. Csakhogy az igazság az, hogy a lelke – hiába házal és kurválkodik vele már évtizedek óta – egy zacskó szotyit se ér. Lófaszt se.

Vigyél sok papírzsebkendőt, mert a nézők zokogni fognak. Lehet majd röhögni is?

Na, jó. Mindezt nem valamiféle nyers, szociológus-nyelvezettel adom át, hanem megvilágosító erejű sztorik formájában. Lehet ezt szórakoztatóan is. A stand-up comedy műfaja egy keretrendszer, ezt kell nekem a puzsérsággal feltöltenem.

Mert milyen a stand-up, amikor nem puzsérsággal van feltöltve?

Két népművészet divatos mostanában. Az egyik a hip-hop, a másik a stand-up.

Mindenki mikrofont ragad, és vagy belerapel vagy bele stand-upol. Csakhogy míg az előbbiben kifejezetten érzem a progressziót, utóbbi nagyon sok rossz kulturális minta alapján működik. A legtöbb stand-upos menő csávó akar lenni – nekem azok tetszenek, akik képesek nyomorultnak mutatni magukat.

Ha a szervezők kiosztanának a nézők között egy kosár paradicsomot, amit hozzád vághatna az, akinek nem tetszik a műsorod, vállalnád?

Ez azért volna őrültség, mert pontosan tudjuk, hogy ha a színpadon fegyver van, az a fegyver el fog sülni. Ha tehát a közönség kapna paradicsomot, azzal a paradicsom dramaturgiai szerephez jutna, és biztosan el is repülne, elég lenne hozzá egyetlen rossz poén vagy egy megbotránkoztató kijelentés – tőlem pedig ezek egyike sem áll távol. Az a paradicsom akkor és ott nem arról szólna, hogy a Puzsér műsora jó vagy rossz, hanem arról a dinamikáról, hogy: „na, most már előkerülhet a fegyver”. Ha valaki veszi a fáradságot, elmegy a zöldségeshez, és vásárol paradicsomot estére, hogy aztán azt hozzám vágja – az rendben van. Azt viszont nem szeretném, hogy ez meg legyen szervezve, mert ha felkínáljuk a paradicsomot, annak repülnie kell. Én pedig munkakörileg el fogok követni mindent azért, hogy repüljön is.