Akár a szivattyúipar is beszippanthatott volna.

Tulajdonképpen igen. Apukám ugyanis szivattyúgyárban dolgozott anyagbeszerzőként. Jókora, olajszagú gyárudvarra emlékszem, ott állt apám a munkások között, és dőlt belőle a poén! Utazott, szabad volt… de hiába:

én tízéves koromban elhatároztam, hogy jogász akarok lenni.

Merész jövőkép egy kisgyereknek.

Volt egy nagybátyám, aki a jó agyam és a jó beszélőkém miatt már tízéves koromban ügyvéd úrnak szólított.

Jó, hogy nem bocinak…

Nem viccelek: én gyerekként tényleg gondoltam valamit a jogról.

Mit?

Azt, hogy kellő csűréssel-csavarással bármit ki lehet hozni egy-egy dologból. Lényegében minden az indokoláson múlik. Márpedig indokolni azt tudtam…

Különösen, ha egy-egy pocsék osztályzatot kellett megmagyaráznod otthon.

Jó tanuló voltam, amit pedig mégsem tudtam, azt már a suliban megmagyaráztam. A matek felelések nálam például sohasem a végeredményről szóltak, hanem az odáig vezető útról. És a tanárok szerencsére mindig azt osztályozták, nem pedig azt, amit az egyenlőségjel után felírtam a táblára.

Egy időben a papi pálya felé is kacsingattál. Lényegében ott is a magyarázat a lényeg, nem?

Volt egy öreganyám, aki…

…Tippelhetek? Tiszteletes úrnak szólított.

Nem, ő egy szikár, konok vénasszony volt, aki végiggürcölte az életét, és igen feszesen látta a dolgokat. Egyszer palacsintát sütött nekünk, adott hozzá lekvárt, én meg reklamáltam, miért nincs túró. Mire rám nézett, és tárgyilagosan azt mondta: Tudjátok, mi kéne nektek? Egy jó kis háború!

Ő vitt el a templomba?

Ő vitt el. Bár a templomban ő volt az orgona felső sípja, azért ott is elég szigorú volt. Egyszer például felpofozta az apámmal szívózó papot. Szóval a már megengedő nyolcvanas években az ő pressziójára kezdtem járni a helyi hittan csoportba és kezdtem el ministrálni. Mindez 14-15 éves koromig merő megszokás volt, aztán, javarészt az egyházi gimi hatására élő dolog lett az életemben. Az ott tanító fiatal papok mutatták meg, hogy huszonévesen egyszerre lehet valaki jó fej, lángelme, elmélyült és misztikus.

Valamennyi elképzelt vagy megvalósult foglalkozásod a prédikálásról szól. A különbség annyi, hogy papként legfelülről nézted volna a világot, jogászként szimplán felülnézetből, most meg humoristaként abszolút alulnézetből.

Ez pontosan így van.

Én tényleg egész életemben úgy gondoltam magamra, mint aki áll az emberek előtt, és próbál rajtuk csiszolni valamennyit.

Még jogász voltál, amikor megpróbálkoztál a stand-up műfajával. Nem rontotta az ázsiódat?

Dehogynem. Különben csak egy évig voltam gyakorló jogász, aztán húztam vissza az egyetemre tanítani. Na, ott komolyan karambolozott a két dolog. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a diákok úgy jönnek be a szemináriumra, mintha egy stand-up előadásra mennének. Mondjuk, törekedtem, arra, hogy a jogot érdekesen tanítsam, de az azért túlzás volt, hogy a hallgatók vinnyogva akartak röhögni a jogtörténeten.

Miért pont a stand-up?

Adódott a lehetőség az éppen alakuló műfajban, de volt ebben némi tudatosság is. Én ugyanis tekintélyelvű csávó voltam. Olyan, aki vakon tiszteli a tanárait, papokat, a jogász urakat, és úgy érzi, hogy vannak, akik a társadalmi helyzetük miatt kikezdhetetlenek. A stand-up éppen abban segített, hogy ledőljenek ezek a falak, és mindenkit egyenrangúként tudjak kezelni.

Megsértődsz, ha azt mondom, hogy a jó stand-upos afféle köz- és magánéleti bohóc?

Dehogyis! Sőt! Én nem engedhetek meg magamnak semmiféle sznobizmust, nem sértődhetek meg. Nem mondhatom, hogy az én pozíciómban ilyet nem szabad. Az én pozícióm ugyanis a tökéletes pozíciótlanság. A teljes tétnélküliség. És, ha bármiféle vesztenivalóm van, akkor biztosan rosszul csináltam valamit.

Mindazonáltal tartózkodsz a politikától. Ez mennyire tudatos?

A jellememből fakad. Litkai Gergővel csináljuk ugyan a Duma Aktuált, és abban szó esik ilyesmiről bőven. Vagy volt a Facebookon a közelmúltban egy Orbán Viktor-paródiám is, de én amúgy szelíd gyerek vagyok, aki szeret békében lenni saját magával és a világgal. És a színpadon is inkább olyanokat mondok, ami kibékíti az embereket a viharos mindennapokkal és a gyengeségeikkel. Ha a közéletről beszélnék, akkor óhatatlanul támadó attitűdöt kellene felvennem.

A magánéletedről is elég szűrten beszélsz, így a feleségedről is, akiről annyit azért lehet tudni, hogy „derűs természetű, és ő is jogász”. Gondolom, sokat nevettek otthon a jogi eseteken.

Érdekes, színes, kedves és közvetlen személyiség. Ez nem zárja ki, hogy amikor a munkájával foglalkozik, akkor komoly legyen. Vagy akár vidám. Sok baj van ezekkel a sztereotípiákkal.

Amelyek rólad is azt vélelmezik, hogy a magánéletedben is viccelődsz.

Pedig nem. Amilyen virágot tépsz, olyat szagolsz. Aki humoristaként nagyon magára ragaszt egy figurát, azt örökké azzal azonosítják. Szerencsére az én közönségem az utcán kulturáltan és diszkréten adja a tudtomra, hogy felismert.

Azért egy-egy poénnal biztosan meg akarják tolni az műsorodat.

Ezeket meghallgatom, de ezek az ő történeteik. Az én számból kilógnának, és az nem jó. Meg aztán ki tudja, egy-egy poén hány kört futott már.

Vagyis kölcsönpoént soha?

Ez azért így nem igaz, mert sokszor az élet hoz elém vicces helyzeteket, és azt észre kell venni. A napokban új személyit csináltattam, és a nénik röhögtettek meg a kormányablaknál. Ültem a fényképkészítő kabinban, amikor az egyikük azt kérdezte valahonnan a falon túlról: „A füle benne legyen?” Mondtam neki: ha már elhoztam magammal, akkor legyen benne. „Jó, akkor melyik legyen benne?” Szétröhögtem magam.

Pedig biztosan kellenek az ötletek bőven. Tényleg, van arra valami útmutatás, hogy percenként hány humorbombát kell felrobbantani?

Statisztika nincs, de az biztos, hogy amikor az ember nagyon elkapja a ritmust, és mondatonként, félmondatonként nevetteti meg a közönséget, az nagyon jó érzés. Viszont én már egyre kevésbé gondolom, hogy poént poénra kell halmozni a színpadon. Szeretem, ha egy viccet tágasabb összefüggésbe lehet helyezni, vagy mélyebb jelentéssel felruházni. Poén ide, vicc oda, azért nem baj, ha a néző elgondolkodik, elszomorodik, megkönnyebbül, haragszik, csodálkozik, örül. Az új estemben, a Vihar a biliben címűben, már kifejezetten arra törekszem, hogy legyenek csöndek is. Amikor a nézők nem nevetnek, de minden idegsejtjükkel rám figyelnek.

Egyszer a cirkuszban, előadás közben azt vettem észre, hogy a porondon ülök, és az elefánt borotvál. Közönséget macerálni ér?

Talán nem macerálom őket,

viszont nagyon szeretek improvizálni, a közönséggel beszélgetni. Mert annak tétje van. Ott leveszem a biztosítókötelet, rájuk figyelek, kockáztatok, és ezért általában mindenki hálás.

Az egyik műsorodban azt mondtad: Jézus jól szerepelne a triatlonversenyen, mert a három számból kettőt lefutna. Mindennel lehet viccelni?

Azt tapasztalom, hogy bármivel lehet viccelni, ha igazat mondasz, és érezhetően nem a gonoszkodás vezérel. Merthogy minden dolognak van komoly és van vicces oldala is.

Basszusgitározol, könyveket írsz, Litkai Gergővel és Hadházi Lászlóval te írtad a Munkaügyek című sorozatot, és még egy Szőke András-filmben is felbukkantál. Nem sok ez?

Az élet hozza. A könyveim a brit gengszterfilmek és a csetlő-botló magyar rögvalóság édesgyermekei, nagy kedvvel írom őket. A Munkaügyeket is szívesen csináltam, a film megint egy másik világ, a basszusgitárt pedig akkor akasztottam a nyakamba, amikor Janklovics Péterrel a Dumaszving című műsorunkat csináltuk. Amúgy gitározni tanultam. Még dzsesszt is.  Utóbbi egyébként erősen rokon a stand-uppal, mert a dzsessz is csak azzal az emberrel érvényes, aki játssza. És egyik műfajban sem a technikai tudás meg a virtuozitás a lényeg. Az többnyire csak blöff.

Bár az emberek azt hiszik, hogy a poénok a nagy ivászatok közben születnek, te nem iszol.

Nem, mert sok energiát elvesz a másnaposság. Szeretek tisztán látni, márpedig a szenvedélyek annyit tompítanak az agyamon, hogy nem éri meg. Különben is, gyerekként egyszer megkérdeztem apámat, ihatok-e a söréből, mire ő azt válaszolta, majd akkor, ha annyi idős leszek, mint ő. De még mindig van köztünk negyven év.

Néhány hónap múlva negyven éves leszel. A születésnapod után néhány nappal pedig ismét egy új műsorod bemutatóját tartod. Az sem lesz alkalom a koccintásra?

Az biztos, hogy önfeledt mulatozásról nem lesz szó akkor sem. Hacsak a közönség nem fog önfeledten mulatni a műsoron.

Ami egyfajta visszatekintés lesz egy poénokban gazdag életútra?

Fogalmazzunk inkább úgy: egy poénokban gazdag életút felére… Ma már talán mondhatjuk azt, hogy a dantei harmincötös helyett az ember életútjának negyven a fele.

Milyen érzés a félúthoz érkezni?

Olyan, mintha egy folyosón állnék egy zseblámpával, ami még visszafelé is világít, de a fénye már előrefelé is dereng, annyira legalábbis, hogy lássam, mi következik.

És mi következik?

Amit említettél: március 24-én, Életed filmje címmel egy új műsor. Nekem ajándék lesz megcsinálni, remélem, a közönségnek is meghallgatni.