Van ikertestvéred?

Nincs. Miért?

El vagyok bizonytalanodva. A velem szemben ülő, kedves, visszafogott figura valóban Mogács Dániel volna?

Ezek szerint nem ez a kép él benned rólam.

Mi tagadás, a riporterszívató álpolitikus, akit Mogács Dánielnek hívtak, vagy a goromba öntelt Dr. Mogács figurája nagyon más.

Így van. Sokszor elmondtam magam is: a színpadon, a televízióban vagy kisfilmekben megjelenő Dr. Mogács egy féreg. Lényegében a Kétfarkú Kutyapárt „politikusaként” mutatkozó Mogács is az volt. De én nem vagyok akkora patkány, mint ahogy azokban a helyzetekben látszik! Ezek nem valódi alakok. Magamra húzott karakterek. Szerepek.

Lehet, de sokan azonosítottak velük.

Tudom, és azt gondolták, hogy micsoda beszólogatós, kellemetlen figura lehetek. Abban az időszakban egyébként az újságírók nem is nagyon mertek megkeresni, mert nem akartak belefutni egy szívatásba. De már kiléptem ezekből a szerepekből, mint ahogy a politikából is. Sőt. Már hét éve a Kétfarkú Kutyapártból is.

A politikából volt sok?

Abból is. Én egy jobboldali érzelmű családból jöttem, ezért kicsit jobbra húzok, de nem vagyok jobboldali. És nem vagyok baloldali sem. Szeretnék középen maradni, de a politikai viharban ez nem könnyű. Pedig azt hiszem, egy-egy történetről nem csak meghatározott értékrendek mentén lehet eldönteni, hogy abban mi a jó és mi a rossz.

Azért vicces politikusnak lenni biztosan könnyebb volt. Bár ki tudja, megérdemli-e a politika a viccet.

A politika megérdemli a viccet csak a politikusok nem érdemlik meg, hogy róluk beszéljek.

Mivel nem lehet tréfálkozni?

Istennel nem lehet, legalábbis én nem teszem.

Vallásos vagy?

Hívő vagyok.

Akarsz róla beszélni?

Kell róla beszélni.  Így talán mások is többet foglalkoznak vele, például a politika rovására. Amikor megkérdezik, hogy miből töltekezem, mindig azt mondom, hogy a legjobb poénokat Isten lövi az agyamba, én csak továbbadom.

Jársz templomba?

Ritkán. Katolikusnak vagyok megkeresztelve, de nem feltétlenül értek egyet a katolikus egyház gyakorlatával. Egy misén a pap tíz percet beszél azokról a gondolatokról, amelyekkel az ember közelebb léphet a teljességhez, az összes többi szertartás. Szerintem talpig aranyban amúgy is nehéz hirdetni Jézust.

Hogyan gyakorolod a vallásosságodat?

Én inkább abban hiszek, hogy gyakran kell forgatni a Bibliát, és meg kell küzdeni az abban olvasható gondolatokkal.

Vallásos emberként szabad egy stand-upban nyers és vastag poénokkal dolgozni? Ízléses például a szellentéssel viccelődni?

A kettő nem zárja ki egymást. Éppen arról beszélek abban a műsorrészben, hogy alapvetően a szellentés is az ember természetes igénye. A hívő katolikus ember is a mindennapi emberek életét éli. Ne játssza el, hogy jobb, mint ami.

Istennel tehát biztosan nem, de mivel fogsz viccelni a Mogács labor című műsorodban?

Ez változatlanul egy kísérleti műsor, ahol a közönséggel együtt az új poénjaimat próbálgatom, csiszolgatom, tesztelem. Amiről az derül ki, hogy jó, azt elraktározom, a többit kiselejtezem. Ez a labormunka. De az elején el is mondom, hogy ez nem egy kész előadás, azért is olcsóbb a jegy, viszont a gazdagoknak majd megcsinálom rendesen… Van benne még improvizáció is. Ez tehát egy olyan műsor, ami hosszú ideig mehet, mert a nézők minden este mást fognak kérni, mást fognak kapni.

Azért ez elég kockázatos. Mármint improvizálni.

Szeretek rögtönözni. Ezt tettem a velem kapcsolatban sokat emlegetett televíziós riportokban is Kálmán Olgánál, Hajdú Péternél vagy Vujity Trvtkonál, ezt teszem a Mogács labor című estemen és a másik darabomban, amiről még nem beszéltünk, a Mogács mesék címűben is. Ez a Tháliában megy, lényegében szintén stand-up, csak a mesékről szól. Van benne báb, és improvizáció is. A műsor utolsó részében pedig a közönség kérései alapján születik meg egy új mese, vagy alakul át egy régi.

Van benne király?

A mesékben mindig van. Miért?

Eszembe jutott, hogy te bírod a királyokat. Egyszer azzal mókáztál, az lenne üdvös, ha Magyarországon királyság lenne.

Nem mókáztam, tényleg királyság kellene Magyarországra.

Milyen királyság?

Szeretetelvű királyság, kár, hogy olyan nincs. De az sincs rendben, hogy most mindenki beleszól mindenbe.

Egyre kevésbé…

Nem úgy értem, hogy az embereknek ne lehessen véleményük, inkább úgy, hogy elegem van a politikusokból, akik semmi mással nem törődnek, csak a hatalom megszerzésével vagy megtartásával. Ezzel vannak elfoglalva. Az érdekek állandóan ütköznek, mindenki okoskodik, és ez meggátolja a haladást. De a királynak nem kell manipulálnia a népet, nem kell a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében ügyeskednie. A királyságban nincs választás, ott a rang öröklődik. A döntés meg döntés és kész.

És ez jó?

Alapvetően jó. Persze tudom, hogy a királyságokban is voltak csetepaték, ezt lefizették, azt, megmérgezték, de ha a magát a kormányzást nézzük, a fent említett dolgokra nem ment el felesleges energia. Ráadásul a királynak az országa olyan, mint a saját kertje. Egy normális ember pedig a saját kertjét úgy próbálja gondozni, hogy szép is legyen, meg teremjen is.

Politikus nem akarsz már lenni. Király sem?

Nem. Különben abból lesz jó király, aki nem akar király lenni. De, hogy ne kavarjalak meg: tényleg nem vágytam soha semmiféle hatalomra.

Legalább a Mogács mesékben lesz tehát király. Lesz susogós mackó is?

Nem lesz, viszont ha az égiek és a Comedy Central is úgy akarja, akkor reméljük, lesz folytatása a tévésorozatnak.

Nem biztos, hogy mindenki tudja: a két kedves, suttyóforma lakótelepi mackó egyikét, Brandon mackó figuráját te mozgattad, hangját te kölcsönözted. Megvan még a maci?

Brandont és Sanyát is otthon tartom egy szatyorban, mivel képző- és iparművész anyám tervezte őket. Vigyázok rájuk, de nem velük alszom.

Kemény Henrik kedvenc bábkollégájának, Vitéz Lászlónak a mellén tárolta a kitüntetéseit. A bábu a lakás főhelyén ücsörgött egy polcon.

Hát igen, egy idő után az ember furcsa viszonyba keveredik a bábjaival. De ez minden bábossal így van. Például nekem is rossz érzés előadás után a kollégát betenni egy táskába. Micsoda dolog, hogy én elmegyek, iszom egy sört, ő meg egy sötét táskában gubbaszt.

Lehettél volna bábszínész is.

Igen. A nagyszüleim bábszínházat is működtettek a háború utáni Németországban.

Én alapvetően színésznek tanultam, és dolgoztam is színészként. Közben édesanyám mindig mondta, hogy van tehetségem a bábozáshoz, de én nem akartam a paraván mögé szorulni. A bábok helyett én akartam nyomni a rizsát.

Ma már sokszor a bábokkal együtt nyomjátok.

Megszerettem ezt a világot. Elkezdtem vele foglalkozni, és egyre több lehetőséget láttam benne. Kár, hogy a hasbeszélést nem tanítja senki.

A műsoraidban tetten érhető a bábos vonzódásod, de a színházi múltad is.

A legnagyobb stand-uposok szinte minden mondatot valamilyen karakterben nyomnak. Egytől egyig jó színészek. Louis CK vagy Ricky Gervais mindent eljátszik. Én is így kezdtem el, aztán egy ideig elhagytam, mert azt hittem, ezen a színpadon nem arra van szükség, de rájöttem, hogy mégis.

Buktál már meg?

Persze. Lényegében ezzel kezdtem. Amikor a Dumaszínházban megmutattam, mit tudok, egy fergetegesen sikerült este után azonnal felvettek, aztán néhány nap múlva egy céges bulin meg senki nem figyelt rám. Akkor visszaestem a földre, és rájöttem, hogy ez egy szakma, amit meg kell tanulni. Fontos a tapasztalat és a rutin. Az meg tudja menteni az előadást.

Neked volt már szükséged rá?

Sokszor. Egyszer a komor maffiózók bálján kerültem kínos helyzetbe. Az első nevetést akkor tudtam kicsikarni belőlük, amikor az egyiküknek megszólalt a telefonja, és én az ízléstelen csengőhangján kezdtem viccelődni. Na, akkor átszakadt valami gát, és olyan jól sikerült az előadás, hogy meglepő módon még borravalót is kaptam.

A pantomimtanárom mondta, hogy ha valaki kiáll a színpadra, az olyan, mint egy háború: ha az előadó akár egy pillanatra is meginog vagy megpróbál tárat cserélni, a nézők egyből visszalőnek… És nem csak akkor, ha maffiózók.