Kertész Ricsi, ha jobban tetszik, Ricsifiú élete eddig meglehetősen kalandosnak mondható. Volt színész, rádióhang, szerepelt televíziós sorozatban, árult halkonzervet, és kiderült, kitűnően ért a stand-uphoz. Pontosan tudja, hogyan kell bánni a humor gyújtózsinórjával, az elmúlással és a vitorlás hajóval. De azt is tudja, hogy aki profi, annak teljesen mindegy, honnan fúj a szél.

Van hajad?

Van, persze.

Csak azért kérdezem, mert ez a kalap állandóan a fejeden van. Alvás közben leveszed?

Általában…

És miért hordod? Kabalából?

Most már igen.  De eleinte a fellépések alatt, a kalap belső részében volt a puskám. Ha elakadtam, levettem a fejemről, kicsit forgattam a kezemben, és óvatosan belepillantottam.

Minek neked puska? Hiszen profi színészként érkeztél a stand-up világába.

Az rég volt… Meg az egy másik világ.

Amit egészen kicsi korod óta ismersz, mert anyukád színésznő volt.

Anyám tizennyolc évesen elszökött Szabolcsból, Pestre jött, mert színésznő szeretett volna lenni. Amatőr társulatokban játszott, de hogy legyen mit ennie, elment szövőnőnek a Magyar Selyemipari Vállalathoz. Apám meg pont ott volt valami gépszerelő. Ő Szentgotthárdról árva gyerekként jött Pestre szerencsét próbálni. Egy november 7-i ünnepség után, a munkásszállón, valami hirtelen jött boldogság eredményeképpen, valami szerencsés szerencsétlenségben a keverőtárcsás mosógépen megfogantam.

Hogyan kerültél gyerekként a színpadra?

Amikor tízéves lettem, anyám kapott egy szerződést a Szolnoki Szigligeti Színházba. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e egy kis pénzt keresni. Mert, ha igen, akkor volna egy-két gyerekszerep. Én meg vállaltam.

Nem lettél nagyképű?

Szerintem nem, de annak nagyon örültem, hogy a próbák miatt az iskolából lehetett egy kicsit lógni. Amúgy meg nem volt mire felvágnom, mert a barátaimmal ugyanazt a focilabdát rúgtuk, ugyanazt a gördeszkát hajtottuk. Egyébként meg színészházban laktunk, és nagyon szegényen: volt egy pár cipőm, két nadrágom meg egy télikabátom.

Pedáns, szerepeket tanuló, jó kisfiú lehettél.

Aha. Pont nem.

Néha csibészkedtél?

Nem néha, mindig. Egyszer például Szolnokon az általános iskolával kirándultunk. Át kellett sétáljunk a Tisza-hídon, de én a barátommal lecsatlakoztam, mert tudtam, hol lehet feljutni a szerelőhídra, ami a hídtest alatt van. Kábelek meg rozsdás vasak között, igaz, életveszélyes mutatvány árán, de át lehetett menni a híd alatt lévő pallókon is. Az osztály fele fönt a hídon, az osztályfőnök vezetésével, alul meg én és a többiek, alattunk meg ott hömpölygött a Tisza. Olyan intőt kaptam, hogy még a papír is kilyukadt.

Azért csak menő volt gyerekszínésznek lenni.

A mindennapokban nem különösebben, de egyszer elutaztam a társulattal NSZK-ba. Hatalmas dolog volt NDK-ból átmenni a berlini falon a gépfegyveresek, a betontömbök és a gépkocsi csapdák között. És igen: akkor nagyon menő voltam, mert hoztam dobozos kólát meg különleges csokit.

Beszippantott a színház világa?

Tetszett, hogy játékkal lehet pénzt keresni. Még a színművészetire is jelentkeztem. Többször megpróbáltam, nem vettek fel, pedig egyszer eljutottam a harmadik rostáig.

Feladtad?

Nem, inkább elmentem inkább Békéscsabára a Fiatal Színházművészetért Alapítványi Színiiskolába, ott tanultam a színészmesterséget. Aztán Kecskemétre kerültem a Katona József Színházba.

Miket játszottál?

Leginkább „ötödik alabárdos” voltam, meg károgó varjú a mesedarabban, de akadtak néha jó szerepeim is. Volt egy két jobb rendező, Zsótér, Bagossy, Alföldi, akik egy ideig tartották bennem a hitet, meg a lelkesedést, de aztán beleuntam a színházak egészét kitöltő iparosságba.

Pontosabban?

Nem tudtam elfogadni a színház rendszerét. Jön egy rendező, valami politikai szél odafújja, és akkor ő elképzel egy karaktert (vagy jól, vagy rosszul), akit nekem meg kell valósítanom, ha akarom, ha nem. Aztán elkezdjük játszani a darabot, és üzemszerűen eljátsszuk, aztán eljátsszuk, végül megint eljátsszuk. Egy idő után ezek nem adnak semmit, kiég bennük az ember.

Mihez kezdtél a színészet után?

Elmentem vidéki rádiókba reklámokat felmondani háromszáz forintért. Aztán jöttek sorra a pesti rádiók kicsit többért. Meg fél évig játszottam a Barátok közt című sorozatban is. Aztán, amikor 2007-ben a Petőfi rádió keresett egy csatornahangot, jelentkeztem a válogatásra. Végül megkaptam az állást, hozzá egész jó fizetést. Közben meg folyton kerestem, mit lehetne még csinálni.

Mit lehetett?

Próbálkoztam mindenfélével. Árultam piacon halkonzervet, voltam esküvőn DJ és mindenes, majd a barátaim rábeszélésére megpróbálkoztam a stand-uppal is.

Tudtad, mire vállalkozol?

Azt hittem igen. De nem. Láttam a többieket a tévében, és úgy éreztem, ezt én is tudnám csinálni. Gondoltam, olyasmi ez, mint amikor a rádió pagodájában sztorizgat az ember. Elmentem a Godot-ba, és ott azt mondták, hogy nyomjam, mert előbb-utóbb menni fog.

Mit gondoltál a humorról akkor? És mit gondolsz ma?

Ugyanazt.

Szerintem az a vicces, amikor egy történet elmesélése során a kiszámítható logika felborul a kiszámíthatatlan logika javára. A humor létrejötte egy folyamat, amelynek az elején meggyújtok egy zsinórt, az végigég, és a végén felrobban a bomba. Csakhogy a gyújtózsinór nem aludhat el, egyenletesen kell égnie, ja, és a közönségnek fogalma sincs, hol van az a bizonyos bomba.

Ricsifiú történeteit bizonyára a szabolcsi kötődésed ihleti. De a Mennyország Kft. című műsorodban a halállal tréfálkozni… azért az merész gondolat.

Valahogy ott vidéken, a családban, Szabolcsban az élet és a halál kérdése nem olyan veszedelmes, mint máshol.

Hanem milyen?

Ha született egy gyermek valahol, akkor az emberek összegyűltek, ételt-italt vittek. És láttam a nagyapámat is, amikor kiment megásni a dédapám sírját, mi meg vittünk neki pálinkát, hogy ne fázzon. Ők nem azon gondolkodnak, hogy meddig élünk, hanem, hogy mennyit lehet még tenni és dolgozni amíg életben vagyunk.

Mégiscsak kényes lehet viccelni ezzel, hiszen minden ember fél a haláltól.

Attól félünk, hogy nem tudjuk befejezni, amit elkezdtünk.

Mi a leglényegesebb különbség a színészmesterség és a stand-up között?

A színházban mintha lenne egy nagyon vékony tüllfüggöny a színész és a közönség között. És bár ez a függöny nagyon vékony, de nincs rajta átjárás. A stand-up más. Ha a legelső mondattal nem lépek be a nézők közé, akkor az a műsor nem lesz jó. A színház az a falmászás, amit teremben, műfalon, biztosítókötéllel csinálsz. A stand-up maga a meredek sziklamászás. Kötelek és biztosítás nélkül. Kockázat és szabadság.

Buktál már meg?

Igen, egy céges rendezvényen, ahol csak fotómodellek és fotósok voltak. Egyszerre konferáltak fel a svédasztallal. Szerinted ki nyert?

Szabadidődben vitorlázol. Ez nem tipikus szabolcsi hobbi.

De nem ám! Amikor gyerekkoromban láttam vitorlázókat a Balatonnál, nagyon távolinak tűnt az ő világuk. Olyan csoda amiről még álmodni se mertem. De pár éve, a stand-upos kollégáimmal, Sáfár Zolival, Hadházival, később Kovács András Péterrel gondoltunk egyet, és elkezdtük megtanulni ezt a sportot.

Rendesen vizsgáztatok?

Igen, levizsgáztunk, néha bérelünk egy hajót, szóval ne azt gondold, hogy vettünk egy hatalmas luxusjachtot személyzettel, és azzal járkálunk. Az Adrián megszereztem később a tengeri jogosítványt is. A hajózás fantasztikus dolog. Óriási logikai és műszaki feladat. A hajónak annyi csavarja, kötele, vitorlája, szivattyúja, motorja, víztartálya, és egyéb alkatrésze van, hogy évekbe telik megtanulni ezek nevét és használatát. Viszont aki profi, annak az is mindegy, hogy merről fúj a szél.