Ceglédi Zoltán politikai elemző, publicista, kommunikációs szakember és eseti humorista egyebek mellett azért sem lett jogász, mert szerinte a Polgári Törvénykönyv pontosan olyan, mint a női mellimplantátum, a magyar jogi munka pedig fáradt és szomorú. Az interjúban beszél arról is, hogy miért tűnt el a humor a politikából, hová lehet írni Szent Szánkóink meggyalázásáról, és miről szól  új műsora, a Pártterápia.

Kezdjük a végén.

Kezdjük.

Fontoskodó, közhelyes újságírói kérdés mehet?

Jöhet.

Mik a terveid?

Szeretnék száz évig élni.

Ceglédi Zoltán a bunyevác nagymamával és a kishúgával

Jó terv. Én is.

Nekem volt egy anyai nagyapám, aki majdnem száz évig élt. Öcsödi kovácsmester volt, kicsi vályogházban lakott a nagymamámmal, és született öt okos gyerekük, mind eljutott valahová. Az egyik címzetes főjegyző lett, a másik tanszékvezető, és a többi is sokra vitte. A tetejébe ő kipcsak volt. Az apai oldal viszont bunyevác, genetikában én inkább az utóbbi vagyok.

Baján jártál középiskolába. Ott hogyan szívtad magadba a kultúrát?

Életem egyik legszebb négy éve a bajai. Ráadásul a kilencvenes évek amúgy is Magyarország legjobb időszaka volt, ami napról napra több lehetőséget kínált mindenkinek. A rendszerváltás után mindenhol kezdte utolérni a falu a várost. Középiskolásként ott is találkozhattam Vonneguttal, Updike- kal, vagy ugyanazokat a művészfilmeket láttam Baján, mint amit a tojásfejűek néztek Budapesten. Az internet hiánya is sokat segített, mert ha nem tudod az információt megszerezni a világhálóról, akkor meg kell szerezned élőben. Ezért nagyon sok koncertre jártam.

Hallgattad az akkori ellenkultúra zenekarait is?

Hajaj! Például ott hallottam először Bada Dadát. A Bátor ventilátor című száma volt a kedvencem. Az egyik rutinom pedig az volt, hogy elmentem az újságárushoz, és megvettem a két legfontosabb folyóiratot: a Magyar Narancsot és a Kretén Magazint

Ezekben minden benne volt, ami ma téged meghatároz. A politika és a humor. Mi akartál lenni?

Hat éves koromtól jogász akartam lenni, pontosabban ügyvéd. Amikor aztán bekerültem az egyetemre, hat nap után rájöttem, hogy mégsem.

Nagy ráfutás, rövid mérkőzés.

Igen, mert már az első tárgyaláson láttam, hogy ez mégsem jó. Felállt egy ügyésznő, a haja előrezuhant a papírjára, és fáradt, közömbös hangon felolvasta a perbeszédet. Azt, ami az eljárás koronája kellett volna, hogy legyen. Láttam annak idején a Petrocellit is meg a The Practice című sorozatot a tévében, azokban varjúkabátos ügyvédek, okos nők rohangáltak, és amikor ők kezdtek el beszélni a bíróságon, akkor ott nagyon izgalmas, kreatív és színpadias volt minden. Itt meg futószalagon tárgyalták az ügyeket.

Hát igen: a jog izgalmas, ha a szereplők is izgalmasan csinálják, unalmas, ha a jogszabályok maradnak a főszereplők.

A Polgári Törvénykönyv nekem olyan volt, mint a női mellimplantátum. Tapasztalatból mondhatom, volt a kezemben ilyen.

Nocsak, mesélj! Adjunk valamit a bulvárlapoknak is.

Dolgoztam egy olyan klinika PR-osként, ahol foglalkoztak ilyenek beültetésével. Na, ott tapintottam ilyet, de pont úgy szűrődött ki az ujjaim közül, mint később a polgári jog. Mindegy. Végül arra jöttem rá, hogy engem legjobban a politika érdekel. Pontosabban a politikai kommunikáció.

Pedig ettől az átlagember viszolyog. A politikai kommunikáció számára eleve azt feltételezi, hogy ott valami hamis. Politikai szempontok szerinti.

Miért, létezik objektív igazság? Az élet olyan, mint a korabeli lottóhúzás. Amikor annak idején a televíziós élő közvetítésben a bácsika kihúzta a hatost, és mondta is, hogy hatos, aztán elbizonytalanodott, megfordította a számot és élő, egyenes adásban úgy folytatta: „Lóf..szt, kilences!”

Politikáról beszélni még politikusként sem könnyű. Még nehezebb elemzőként. A legkönnyebb talán humoristaként.

Most viszont tényleg kezdjük az elején. Én nem vágytam a reflektorfénybe, sajtóreferens voltam, a Republikon Intézetben meg vezető tanácsadó. Háttérembernek szerződtem mindenhová. Írtam különböző szövegeket, kampányterveket, sajtóközleményeket, de arra nem volt ambícióm, hogy kilépjek az emberek elé. Nagyon jól el voltam azzal, hogy írtam, mondjuk, Kuncze Gábornak egy szöveget, amit ő persze úgyis elrontott, mert az elején mondott egy viccet, és mindenki csak azt jegyezte meg. Egyszer elmondta az én egyik poénomat is, másnap halálra dicsérték a Heti Hetesben, hogy na, a Kuncze humora még mindig a régi. Én meg a tévé előtt rágtam a szám szélét, hogy hiszen ezt én mondtam.

Hogyan kerültél a reflektorfénybe?

2010-ben a Republikon Intézet vezetője, Tóth Csaba nem ért rá arra, hogy bemenjen egy reggeli műsorba, maga helyett engem küldött. Piros, kapucnis pulóver volt rajtam, ami tele volt felvarrókkal, meg egy olyan póló, amire Big Bent nyomtattak és bulldogot. Az olaszos eleganciával öltözött Szirmai Dáviddal vitatkoztam a készülő alaptörvényről.

Biztosan nem csak az öltözéked volt színes, hanem az is, amit mondtál, valamint az is, ahogyan mondtad. Talán ezért szoktak rád.

Egyre több műsorba hívtak valóban, de mindent én sem vállalok.

Mit nem vállalsz?

Nem vállalok például gladiátorjátékokat. Amikor megjelentem a médiában, akkor még felkészült, okos emberekkel lehetett vitatkozni. Ellenfelekként is elsőligás játékosok voltak. Ma ez már nem így van.

Miért tűnt el a politikából a humor? Intellektuális okai vannak, vagy az általános idegesség az oka?

Alapvetően hatékonysági okai vannak. Korábban egy politikai párt üzenete nem az volt, hogy vagy rám szavazol, vagy mindannyian meghalunk. Ma az ellenzéki politikusok többsége kiszáll egy járó motorú, méregdrága autóból, odaállnak a mikrofon elé, és vészterhes hangsúllyal közlik, hogy diktatúra van, mindjárt meghalunk, majd pittyeg a telefonjuk, mert megjött a milliós fizetésük, aztán visszaülnek az autóba boldog mosollyal elmennek karácsonyozni. A túloldalon ugyanez történik, csak ott meg azt mondják, hogy jönnek a migránsok, és mindjárt meghalunk. A folytatás hasonló…

Pedig tudjuk: minden viccbe mártott test, a súlyából annyit veszt…

Igen, de ez a fajta politizálás erre nem alkalmas. A humor nagyvonalúságot feltételez. A Parlamentben inkább egyfajta csendőrhumor jellemző, de ez nem hozza össze a közösségeket.

Így aztán a politikai humor visszaköltözött a humor valódi színpadaira.

Az én közönségem jellemzően tudja, mire jön. Mire számíthat. Az előadásom nem kampányol se az ellenzék se a kormánypárt mellett, és az egyik felet sem üti aránytalanul sokat. Egyik oldal sem érezheti, hogy méltatlanul sok ütést, és egyik sem érezheti, indokolatlanul sok simogatást kap.  Egyébként a Pártterápia című, januárban induló új estemen is így lesz ez.

Miről szól majd a Pártterápia?

Van egy nem titkolt edukációs jellege. Az emberek azt hiszik, hogy ismerik a politikát, és annak szereplőit, de amikor beszélgetünk, hamar kiderül, hogy nem így van ez. Ebben a műsorban nyilván humorba csomagolva szeretném elmagyarázni, hogy mi történik a Parlamentben, mi annak a logikája, valamint beszélek a Parlament szereplőiről, furcsa megnyilvánulásaikról, még furcsább öltözékükről, frizurájukról, különös napirend előtti felszólalásaikról és még különösebb napirend utáni sértegetéseikről.

A Pártterápiában van évértékelés is?

Igen, az is, valamint szó esik a régi és új önkormányzatokról, az állandó változásokról. Éppen ezért az én műsoraimat többször meg lehet nézni, részben mert csiszolódnak poénok, részben meg azért, mert a politika és a közélet annyi újdonságot kínál, hogy az estem minden hónapban nagyot változik.

A stand-up esetében az a legjobb, ha a humorista ismeri is azt, amivel viccel.

Ez pontosan így van. Sőt. Én kimondottan szeretem, ha az egyébként szórakoztató stand-up okos dolgokat is közöl.

Keresed a viccet a politikában, vagy annyi van benne, hogy csak válogatnod kell köztük?

Ugyanazt a fonákságot látom akkor is, amikor egy politikai megnyilvánulás miatt szomorú vagyok, de nagyon jó elgondolkodni azon, hogyan lehetne még egyet csavarni rajta, hogy szórakoztató legyen.

Gyakran kapod azt a kritikát, hogy a magasságos politikában ezzel vagy azzal nem szabad viccelni?

Megesik. De híreket hallgatva, vagy a parlamenti honlapot böngészve olyan felszólalások és törvényjavaslatok, és párbeszédek jönnek velem szemben, hogy nem lehet mellettük szó nélkül elmenni.

Mármint vicc nélkül.

Vicc nélkül, igen.

De azért az nem úgy van, hogy a politikában valami eleve vicces, hát akkor kerüljön színpadra. Orbán Viktor pocakján öncélúan nem tréfálok. Akkor viccelek vele, amikor egy puritánnak mondott menzán táplálkozik. Akkor releváns.

Nem csak a Dumaszínházban tréfálsz, hanem a blogodon is.

Ez a blog most éppen halott, de a feltámasztásán dolgozom. Fontos, mert olyan felület, ahol mindent leírhatok. Mit láttam a kávézóban, mit gondolok az autóstáskáról vagy Szent Szánkóink meggyalázásáról? Nem tudom ezeket máshová megírni. Se egy hírportálon nem fér el, se egy nyomtatott napilapban.

Végül a lényeg: mi a humor?

A barátságos probléma.