Megjelent Tóth Edu új könyve, a Nem nyerhetsz mindig, kölyök. A szerzővel beszélgettünk.

„Egész életemben arra vágytam, hogy apa legyek, de nem gondoltam volna, hogy körülöttem és bennem ennyire megváltozik minden. Ráadásul még lett egy gyerekem is.” – olvasható a könyv ajánlójában. Mi a legnagyobb változás benned?

Már akkor minden megváltozott, amikor kiderült, hogy apa lettem. Azt éreztem, hogy mostantól van tétje, hogy itt vagyok ezen a bolygón. Kicsit bizonytalanság is úrrá lett rajtam: az apasághoz az kell, hogy magabiztosságot sugározz és taníts, felkészítsd a gyereket az életre – de azt éreztem, hogy én még nem vagyok felkészülve rá. De közben meg azt is tudtam, hogy erre vártam egész életemben. Addigi földi létemet bolyongásnak éreztem, onnantól viszont rájöttem, hogy volt értelme a bolyongásnak, megvan az út. Az életemet is ennek megfelelően AE és AU, azaz Apaság Előtti és Apaság Utáni részekre bontom, valósággal újjászülettem, amikor kiderült, hogy apa leszek.

A Saras tócsákban ugrálni podcast apasztorijai segítenek egy-egy nevelési szituációban?

Persze, hogy segítenek: amikor mi, apukák összejövünk megosztani egymással a tapasztalatokat, számos alkalommal érzem, hogy hoppá, ott egy jó tanács. Nem olyan meglepő, hogy Szél Dávidtól tanultam a legtöbbet, aki szaktekintély e téren, nagyon ért a gyerekekhez. Sok apró praktikát nyerek ki ezekből a beszélgetésekből. És sokat segít a félelmeimmel, szorongásaimmal kapcsolatban: amikor a gyerek bemegy a szobájába, és nem kíváncsi már úgy rád, mint régen, vagy szégyell téged a sulinál mások előtt, az borzasztó, szerintem minden szülőnek ez nagy törés – de amikor hallom, hogy ez nem csak velem történik, azért az megnyugtató. Egyébként szerintem nagyon sokat fejlődtek a szülők az elmúlt években: már nem annyira jellemző az a kioktatás, mint régebben, hanem mindenki elmondja a saját problémáit, meg hogy ő hogyan küzd ezekkel, aztán elmondja a másik is, és akkor egymástól kicsit csipegetünk, hogy aha, lehet azt úgy is.

Jól sejtem, hogy az előző kötettel ellentétben ezúttal kevés a szomorú rész?

Én próbáltam komoly regényt írni, de valahogy még nem állok készen erre. Az előző könyvemben a szomorú részek inkább hányattatott gyerekkoromból eredtek, én azért alapvetően vidámabb fickó vagyok, mint az előző könyvem. De ott is azért volt végig egy sugárzó optimizmus, életigenlés. 2016 januárja óta, mióta az első gyerekem megszületett, folyamatosan ontom magamból az apapoénokat, apás sztorikat, melyek többsége vicces meg tanulságos is egyben, így alakult, hogy ez most egy lényegesen vidámabb könyv, mint a Kutatás az ébrenlétben. Azért szőttem bele mélyebb gondolatokat is, de nagyon ügyeltem arra, hogy ne legyen az, hogy bármilyen szinten is megmondjam a frankót, hogy hogyan kell gyereket nevelni, hanem elmesélem, hogy én milyen bénán csinálom, és ahhoz képest nagyjából milyen jól működik.

„Mondhatnám, hogy kézikönyv ez gyakorló apáknak az elkerülhető hibákról” – írja a könyvről Nyáry Krisztián. Mennyiben az?

Ez inkább idézőjelben kézikönyv, mivel fordult már elő velem például, hogy elvittem bölcsibe a kicsit, és amikor hazaértem még mindig ott ült a kocsiban. Elbambultam, és úgy emlékeztem, hogy kiraktam a bölcsiben, de mentem vele egy kört és hazavittem. Nagyon kerülöm a könyvben, hogy bárkinek bármilyen tanácsot adjak. Inkább arról szól, hogy sokat ügyetlenkedünk meg bénázunk, de közben sokan mások is elkövetik ezeket a hibákat. És nem tanulunk belőlük – ez a konklúzió. Szeretném megmutatni a saját példámból, hogy mindig ott van a léc, mindig leverem, de mindig újra nekifutok, megint hátha most sikerülni fog átugrani.

A címre is reflektálj, kérlek: szoktad hagyni nyerni a gyerekeket? Vagy nem arra utalsz?

Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag című filmből származik az idézet – legalábbis így emlékeztem gyerekkoromból, de azóta megnéztem, és egyáltalán nem így hangzik el a filmben. Tehát a cím részben egy félrehallás. De a kérdésedre a válasz: nálunk nem az a baj, hogy a gyerekek nem tudnak veszteni, hanem hogy apa nem tud nyerni. A négyévesem úgy páhol el engem memóriakártyában, hogy én közben minden idegszálammal nyerni szeretnék. A nagyobbik pedig mindig legyőz a Hotel társasjátékban. A Ki nevet a végénben is mindig rommá vernek. És a cím üzenete pedig az, hogy nem nyerhetünk mindig, és néha a vereséget sem árt kicsit megszokni, ízlelgetni, meg talán még élvezni is egy picit – vagy elmerülni abban, hogy most vesztettünk egy kicsit. Belegondolni abba, hogy nem nyerhetünk mindig. Ez egy önmegnyugtatás is: azért nem vagy annyira rossz! Jó se vagy, de azért nem olyan vészes a helyzet. És akkor végül is elérkezünk a fő konklúzióhoz: én olyan szakács vagyok apaként, aki rosszkor rakja fel a vizet forrni, rosszul dobja bele az alapanyagot, és teljesen máshogy készül el mindig minden, de közben a végeredmény mindig az, hogy akármennyire is szúrom el ezt az apaságot, a gyerekek csodálatosak.

Könyvbemutató: június 15-én 11:30-kor az Ünnepi Könyvhéten

Tóth Edu élőben, a színpadon:
Four stars – Beliczai Balázs, Benk Dénes, Lovász László, Tóth Edu, mv: Said Dániel
2025.07.07. – 19:30
Corvin Dumaszínház
Jegyvásárlás