Április 5-én debütál Tóth Edu új önálló estje, a Nem kell annyira akarni! És hogy mi is az, amit nem kell annyira akarni, sok más érdekesség mellett kiderül az interjúból.

Miről szól az új ested, és honnan ered a címe?

Az új önállóm gerincét az elmúlt 33 esztendőm ama feloldhatatlan ellentéte adja, miszerint minél görcsösebben szerettem volna elérni valamit, annál kevesebb sikerélményem volt benne. Nyolc éven keresztül voltam igazolt labdarúgó, majd akkor kezdtem el igazán jól játszani, miután abbahagytam, a csajozás is akkor ment igazán, amikor már nem az volt a legfontosabb, hogy meghódítsak egy nőt, valamint Londonban is akkor neveztek ki egy étterem vezetőjének, amikorra már véglegesen kiábrándultam a vendéglátásból. Az új estem ezt a témát járja körbe, a történeteim, megfigyeléseim erre a kontrasztra épülnek. Pont most olvastam újra J.D. Salinger-től a Seymour-t, ahol a báty figyelmezteti így az író öccsét: „Nem kell annyira akarni!” Ez a mondat gyakran cseng a fülemben a fellépéseim során, ahol –bár bármit megadnék azért, hogy a nézők kacagjanak– akkor érem el ezt a bizonyos általam várt födémleszakadást, ha elengedem magam.  Az eddigi legnagyobb színpadi sikereimet akkor értem el, amikor nem érdekelt annak a következménye, hogy mi van akkor, ha megbukom. Tehát tulajdonképpen megfeszített erővel dolgozom azon rengeteget, hogy spontán és laza legyek.

Van valami jól bevált trükköd az izgulás és a lámpaláz ellen?

Mindig nyugtatgatom és szuggerálom magam, hogy nem a világ vége, ha valami nem sikerül. Jártam beszédtanárnál is, aki különböző tanácsokat adott, például a levegővételek kapcsán. Azt a trükköt is megosztotta velem, hogy hasznos tud lenni, ha a fellépés előtt alfahímként viselkedik az ember, felvesz különböző olyan férfias pózokat, melyek magabiztossá teszik majd a színpadon. Én persze elfelejtettem, mik voltak ezek a pózok. A szereplések előtt többnyire próbálok nem elájulni, és ez még kevés, hogy alfahím legyél. Valami dereng, hogy pökhendin kell ülni egy széken, meg ilyesmi, de fellépés előtt én inkább általában bezöldült fejjel mászkálok fel-alá.

Április 5-én lesz az est bemutatója. Hogy állsz vele? Minden teljesen kész?

Kilencven százalékosnak mondanám. Az előző önálló estemnek, az Azonnal műhelynek az volt a lényege, hogy az esküvői fotónkkal indítottam, majd végigmentem az óvodán, általános, közép –és főiskolán, ezután pedig következett az emigráció, az 5 év London és 2 év Barcelona, majd a hazatérés, és… (dobpergés)… a házasélet kezdete.  A Nem kell annyira akarni! némileg különbözni fog ettől. Hosszabb blokkokból fog állni, valamint hangsúlyosabbak lesznek az elmélkedések, mindemellett pedig még inkább bő lére eresztek bizonyos ötleteket, próbálván ugyanannál a témakörnél maradni, ami sosem volt erősségem, de most majd teszek rá néhány kísérletet, hátha.

Tervezed, hogy vidékre is elviszed az előadást?

Természetesen. Ha hívnak, akkor mindenképp szeretném.

Az új esten kívül mivel foglalkozol még mostanában?

Felméri Péterrel és Dave Thompsonnal van egy angol nyelvű estünk, a Jammin’ in Budapest. Havi szinten jelentkezünk vele. Feldob, hogy újra beindult. Szerepelek az új Duma Roast produkcióban is, melyben ezúttal Majkát pörköljük. A Dumaszínházon kívül is rengeteg minden van, ami foglalkoztat, Janklovics Petivel el fogunk indulni az országos Team Slam Poetry versenyen, valamint szeretném végre befejezni a könyvemet, melynek kézirata már égeti a zsebemet. Folyamatosan gyűlnek a szösszenetek, mely már az összeszerkesztési fázisban tart, de mindeközben január elsején megszületett a fiam, aki elképesztő impulzust és alkotói motivációt jelent számomra, így most kreatív alapanyagból nincs hiány, viszont épp az utolsó évemet taposom az egyetemen, ahol a szakirányosított tárgyak, az államvizsga, a szakdolgozat, illetve egy szakmai nyelvvizsga teljesítése vár rám. Van egy regény tervem is, amint kezemben lesz a diplomám, rögtön nekiesem. A legnehezebb most az, hogy kibírjam, hogy ne a könyvvel, hanem az iskolával foglalkozzam, a babázás és az új önálló estemre való készülés már egyáltalán nem zárja ki egymást, hiszen a legerősebb ötletek mindig altatás közben születnek.