Nemrég látott napvilágot a Forbes magazin listája a húsz legértékesebb magyar celebről. Te lettél a tizedik. Nem zavar, ha celebként emlegetnek?

Nem örülök neki, bár ma már ez mást jelent, mint tíz évvel ezelőtt. Akkoriban meglehetősen leminősítette az embert. Az volt celeb, aki mindenféle teljesítmény nélkül, kizárólag a jelenlétével szerzett népszerűséget. De azóta megváltozott a világ, és tudomásul kell venni, hogy ez az elnevezés a szórakoztatóiparnak, az ismertségnek és az internetes népszerűségnek az egyik hozadéka.

Csakhogy így összekeveredik a teljesítmény nélküli magamutogató, meg az amúgy sokat dolgozó, népszerű és ismert ember.

Lehet, de nem vagyok vaskalapos, mert azt is tudom, hogy aki elvállal például egy olyan reality showt, amelyben látszólag semmi különöset nem csinál, csak mutogatja a mindennapi életét, az bizony napi tíz-tizenöt órát forgat, és az is egy munka.

Különben, ha engem celebként akarnak szeretni, akkor szeressenek úgy, ha művészként akarnak utálni, akkor utálni fognak úgy is.

Az viszont jó, hogy így fontos dolgokra is rá lehet irányítani a figyelmet. Nemrég bűnmegelőzési reklám főszereplőjeként vicces szvinget énekeltél egy lakásban, miközben azt egy betörő éppen kirámolta.

Szívesen csináltam ezt a filmet, mert az Országos Rendőr-főkapitányságról kiderült, hogy az egyik legjobb megrendelő. Nem rutinos, nagymenő profi reklámcég, amelyik futószalagon gyártja a reklámokat, hanem egy szervezet, amelynek munkatársai szívügyüknek tekintenek valamit. Ez esetben a bűnmegelőzést. Szabad kezet adtak.

Hatásos lehet egy ilyen, vicces film a bűnmegelőzésről?

Amikor a felkérést megkaptam, ezen magam is gondolkodtam, de a sok évtizede a szakmában dolgozó rendőri vezetők szerint egyáltalán nem probléma, hogy vicces. Nekik az volt fontos, hogy az emberek rákattintsanak a klip végén látható applikációra, sokan töltsék le, és hozzanak jó döntést arról, hogyan fejlesszék a biztonságukat. Ez a film egy vicces felkiáltójel volt.

Egy reklámfilmről beszélünk, pedig beszélhetnénk, mondjuk a Dalfutárról is, amely tavaly dokumentarista reality kategóriában elnyerte a Televíziós Újságírók Díját. Mi lett vele?

Ez a műsor egyelőre szunnyadó állapotban van. Decemberig a TV2 tulajdona, aztán ez a jog visszaszáll rám, és már vannak terveim arra nézvést, hogyan folytassam.

Van rá igény?

Szerintem van. Sok pozitív visszajelzést kaptam, volt, akinek a dalok tetszettek, volt, akinek az a folyamat, ahogyan elkészültek, de sokan azt is észrevették, hogy ez a műsor nem elsősorban a dal készüléséről szól, hanem emberek együttműködéséről, egymás iránti bizalmáról.

Zenélsz még? Az Emil.RuleZ! létezik?

A zenekar a Dalfutárhoz hasonlóan jegelve van. Bár hosszabb szünet után, három évvel ezelőtt csináltunk néhány koncertet, amit a Budapest Park meg a VOLT Fesztivál közönsége elég jól fogadott, és akkor úgy nézett ki, hogy visszatérünk, de aztán mégsem.

Nem kellett a siker?

Nem erről van szó, csak olyan volt az egész, mint amikor az ember találkozik a kamaszkori szerelmével, akiről tudja, hogy egykor nagyon szép volt, és bár most is jól néz ki, de ettől még nem kell újra kezdeni.

Kiss Ádám azt mondta rólad a Ganxsta Zoleet égető Roast című televíziós műsorban, hogy a zenei karrieretek ugyanott tart (értsd: sehol), csak ő nem ölt bele huszonöt évet. Fájt ez a mondat?

Ez ilyen műfaj. Adok-kapok.

„Minél kevesebb kultúrát fogyaszt az ember, annál inkább jellemző rá, hogy a képernyő előtt tölti az idejét.” Ezt viszont te mondtad, miközben te is a képernyők állandó szereplője vagy. Egyáltalán: fontos még a kultúra?

Fontos, csak más lett. A szüleink Vergiliust idézték, a mai fiatalok a Trónok harcát. Az én korosztályom különösen kulturált generációnak látszik annyi könyvvel, amennyit akkoriban mindenki elolvasott.

De tudomásul veszem, hogy a Trónok harca ma már sokkal inkább a globális kultúra része, mint Voltaire Candide-ja.

Akkor hát mi a lényeg?

A lényeg, hogy egy alkotás, akár szórakoztatóipari, indítson el valamit a befogadóban, gondolja tovább, vetítse a saját életére. Ha ezt a feladatot teljesíti egy produktum, akkor van közszolgálati valamint humanista funkciója, és ez már dicséretes. Shakespeare és Mozart is tudta a titkot, többrétegű darabokat állítottak színpadra, amelyekben folyt a vér, volt szex, de komoly politikai, vagy mélyfilozófiai fonalat is talált benne, akinek volt rá szeme. A közönségen, a befogadón múlik.

Amikor a képernyő előtt butuló embereket savazom, akkor nem a képernyőt, hanem a butaságot célzom.

A Dumaszínházban októberben és novemberben látható majd az Átokparty című műsorod. Nagyon vicces lesz?

Kedélyesnek szánom, de másképpen, mint ahogy azt az ember várná egy stand-up előadástól. Azt hiszem én szakmai szempontból nem „stand-upos” vagyok, hanem „storyteller”.

Mit értesz azon, hogy másképpen lesz humoros?

Az utóbbi időben inkább korlátnak érzem, ha viccesnek kell lennem. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok jókedvemben, vagy teljesen kikanalaztam ezt a bödönt, nem tudom.

Pedig azt mondják a humor orvosság. Megoldás arra is, ha valaki nincs jókedvében.

Szerintem nem mindenre megoldás. Vannak olyan sértettségeink, düheink, amelyeket lehetetlen humorban feloldani. Ha az ember egy kalapáccsal ráüt az ujjára, akkor nem nevetni kezd, hanem szitkozódni.

Hogy mi a történet folytatása, az persze más kérdés. Lehet a vége mulatságos is.

Igen. Éppen ez a kérdés, hogy az ember kivágja a kalapácsot a csukott ablakon, vagy később röhögve meséli az esetet a kocsmában. Én az Átokparty című műsoromban azt a határvonalat keresem, hogy miképpen lehet úgy átkozódni, az ősi kulturális toposz szerint megátkozni bizonyos embereket, hogy a fekete mágia meg legyen szelídítve, és szeretetteljes legyen. És, ha úgy adódik, akkor mókás.

Ez elég rejtélyesen hangzik.

Keresem életem azon szereplőit, akik megkeserítették bizonyos pillanataimat, akik ellen sokat hadakoztam.

Nem az a célom, hogy sértsek, bántsak, de azért valamilyen szeretetteljes formában meg fogom őket átkozni. Vilma nénit, aki mindig belenyúlt az ujjával a rántott húsba, a tornatanárt, aki kigúnyolt, vagy éppen a parkolóőrt, aki megalázott.

Egyáltalán, szeretnék rájönni, hogy miért fontos az átok, hogyan használjuk, van-e értelme és visszaüt-e?

Kísérleti stand-up?

Így is mondhatjuk. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor ezeket az embereket megátkozzuk, képletesen nyársra húzzuk, a pokol kénköves tüzén megégetjük, aztán a közönséggel közösen eldöntjük, hogy megbocsátunk neki vagy sem. Remélem inkább igen, mint nem.