Ki a példaképed?
Apám. De mindig rajtakapom magam, hogy amennyiben hozzá szeretnék hasonlítani, akkor túl nagy célt tűztem magam elé, mert én, sajnos sok mindenben más vagyok. Pedig az lebeg a szemem előtt, hogy ilyennek kellene lennem: jó fej, pedáns, céltudatos embernek.
Műsoraidban sokat mesélsz róla, tényleg jó fej lehet.
Például egyedülálló, kivételes társasjátékokat készített nekünk. Azonkívül irdatlan nagy jelmezkészítő is volt, azt egyszer meg is énekeltem, hogy voltam kisebb koromban, egy jelmezbálban lovag: nagy hungarocell műló volt körém szerelve, kitömött lábak lógtak az oldalán.
Apukád művészlélek?
A baromfifeldolgozó vállalat anyaggazdálkodási osztályán dolgozott, de valójában építész szeretett volna lenni. Nálunk ez a hivatás állandóan benne volt a levegőben. Ezért lettem én építész.
Tíz év alatt és elég küzdelmesen. Azt még értem, hogy valaki a szülei finom pressziójára beiratkozik a műszaki egyetemre, de hogy ott tíz évig küzdjön valamivel, ami nem érdekli…
Eleinte, más lehetőség híján még tanultam is kénytelen-kelletlen, és nem buktam meg semmiből. Más kérdés, hogy már akkor nagyon sokat írtam, igaz, csak az asztalfióknak.
Ámde jött 1998-ban a Humorfesztivál-győzelem.
Akkor tényleg nagyot változott az életem. Bekerültem a show-bizniszbe, írhattam a Fábrynak, dolgozhattam a rádiókabaréban, és
gondold el, milyen érzés lehetett, amikor a koleszben egy cetli várt az ajtómra ragasztva: „Keresett a Friderikusz Sándor, hívd fel!”
És igen, ezek a lehetőségek kalandosabbnak tűntek, mint az épületszerkezet-tan. Mivel már foglalkozhattam olyan dolgokkal, amelyekhez kedvem is volt, egy idő után inkább melléjártam az egyetemnek, és ilyenkor bizony szaladnak az évek.
Végül csak megszerezted a diplomát.
Tizenkét éve diplomáztam, de a rémálmaimban ma is gyakran előjönnek az egyetemi vizsgák szorongásai. Az is előfordul, hogy ezek azzal egészülnek ki, hogy már rég el kellett volna készülnöm az önálló estem anyagával, de még sehol sem tartok vele, és ez a legrosszabb, mert ilyenkor a múlt és a jelen szorongásai is beszüremkednek az éjszakámba.
Mindenesetre kitartó vagy.
Ez nem kitartás volt. Szenvedés. És mi hasznom lett belőle? Egy erős nyolc perc a magyar kabarétörténetben.
Még mielőtt humorista lettél volna, dolgoztál antikváriumban is.
A Humorfesztivál megnyerése, 1998 után már íróként, gagmanként felbukkantam különféle vicces tévéműsorokban, de mivel egyetemista voltam, és nyáron is élnem kellett valamiből, elmentem a Központi Antikváriumba eladónak.
Nagy könyvrajongó vagy?
Tulajdonképpen igen, csak kevés időm van olvasni, valamint én viszonylag lassan, nagy odafigyeléssel olvasok, mert pontosan érteni akarok mindent a szövegben. Már az értékes szövegekben persze. Ez nem vonatkozik egy napi hírre, amit elég átfutni.
Antikváriumi eladóként volt sikerélményed?
Úgy mentem oda dolgozni, hogy mindent el fogok adni. Ez volt a cél, és én szeretem az ilyen egyszerű, egyértelmű célokat. Egyszer egy Fehér Klára gyűjtőnek előástam egy még általa is ismeretlen Fehér Klára sci-fit, amiért könnyes szemmel hálálkodott, máskor meg jött egy ember Szálasi-pólóban, de nekem akkor nem az volt a dolgom, hogy utánaköpjek, hanem az, hogy eladjak valamit neki is. Elővettem egy különleges és drága Nagy-Magyarország térképet. Először gyanakodott, hogy provokálni akarom, aztán kiderült, hogy a földrajz ugyan nem érdekli, de végül egy Mussolini életrajzzal távozott.
Ezek szerint mindenkivel szót értettél.
Akik ott dolgoztak – érdekes és nagy tudású figurák egyébként – inkább csak az 1600-as években kiadott Bibliákkal meg az egyéb ritkaságokkal szerettek foglalkozni, így aztán az egyszerűbb dolgok rám maradtak. Még a komplett bolondok is. Például az a faszi, aki olyan könyvet keresett, amelyik arról szól, hogy antigravitáció és térugrás az ősi civilizációkban.
Lehettél volna képzőművész, hiszen jól rajzoltál. Ez nem csábított a művészet felé?
De, csábított. Sőt, a hétszeres túljelentkezés ellenére felvettek a szegedi művészeti szakközépiskolába grafika szakra, de felvettek a Ságváriba is fizika szakra. A szüleim meggyőztek – és teljesen igazuk volt –, hogy a művészeti szakközépben a gyerekek főleg a művészetet tanulják, a többit úgy mellesleg.
Vagyis, ha valaki nem tudott továbblépni a Képzőművészeti Főiskolára, akkor elveszett.
Legjobb esetben kirakatrendező lehet belőle. Ami bár szép szakma – de azért lássuk be – olyan, mint a szimfonikus zenekarban nyolcadik hegedűs. A szimfonikus zenekarok is tele vannak frusztrált fazonokkal, mert mindenki végiggyakorolta a gyerekkorát, de senki nem akart a leghátsó sorban muzsikálni. Mindenki nagy művész akart lenni.
Rajzolsz még?
Az egész életemet végigrajzoltam. Rajzszakkörre jártam,
állandóan firkáltam, jegyzetelés címén ma is azt teszem. Titkon karikatúristának készültem. Meg tudom őrjíteni a feleségemet azzal, hogy utazások, kirándulások alkalmával ott, ahol mások gyorsan készítenek egy fényképet, én leülök egy tollal meg egy rajzfüzettel, aztán órákon át rajzolok. Általában sem sietek sehová.
Lusta is vagy?
Nagyon jó vagyok lustaságban és semmittevésben. A semmittevésnek annyi árnyalatát ismerem, mint kevesen. Vannak munkamániás emberek, akiket percek alatt tanítok meg arra, hogyan kell semmit tenni. De mondom: ebben óriási rutinom van. Még egy kis sétálgatás, munka félretevés, még egy kávé, még egy cigaretta…
Pedig ma már elég sok feladatot kapsz, és a munka így nem lehet valami haladós.
Képes voltam egy jelenetet éveken át írni úgy, hogy mindig félretettem, mondván, majd lesz vele valami, majd eszembe jutnak a jó mondatok. A kollégák meg sokszor magyarázták: „Zoli, így nem lehet. Csak úgy, hogy az ember leírja a rossz mondatokat, aztán csiszol rajtuk, átírja azokat, vacakol velük”. Pár éve rájöttem, hogy igazuk volt, tényleg csak így lehet. Mindig hittem az ötlet szentségében, meg abban, hogy az írás valami mágikus dolog. De nem az. Ráadásul én őrlődős, szöszmötölős ember vagyok, aki szereti a végletekig csiszolni a mondatokat.
Improvizálni nem is tudsz?
Bár alapvetően nem olyan alkat vagyok, azért képes vagyok arra is. Volt itt egy amerikai srác, aki az improvizálásról tartott egy kurzust a Dumaszínházban, és ő mindig azt mondta, hogy improvizálni annyi, mint merni megbukni.
Te mersz megbukni?
Nem nagyon. Ha egy mód van rá, inkább biztosra megyek.
Mondjuk, humoristaként tényleg kockázatos lehet rögtönözni.
Bár van abban valami, hogy gondolkodás nélkül őszintébbek a mondatok, mert ha gondolkodsz rajtuk, akkor már nem azt mondod, amit eredetileg szerettél volna. Az említett kurzuson az volt az egyik feladat, hogy mindenki mondjon egy szót. A legelsőt, ami eszébe jut. Azt vettük észre, hogy mindenki menőbb akar lenni a másiknál, ezért senki nem azt mondta, hogy alma vagy szék, hanem például azt, hogy fóka. Pedig az embernek ilyen helyzetben tuti, hogy nem a fóka jut eszébe, hanem a szék, az asztal vagy az alma.
Ez a rögtönzésről tartott kurzus meglep. Az ember azt gondolná, hogy a stand-upos mindent érzésből csinál, semmit sem tudományos alapon.
Eleinte mindenféle sejtések és próbálkozások alapján alakítottuk a műsorainkat. A maiak már rengeteg segítséget kapnak a Dumaszínháztól. Képezhetik magukat színészmesterségben, improvizációban, találkozhatnak külföldi stand-uposokkal, ha igényük van rá, szakemberrel beszélhetnek arról, hogyan célszerű kezelni a színpadi stresszt.
Te tudod kezelni a színpadi stresszt?
Leküzdöttem. De régebben még az előadás után is az őrületbe kergettem a kollégákat azzal, hogy „Nem voltam rövid? Nem voltam hosszú?” Még másnap is felhívtam őket, hogy mennyire volt zavaró a tizennyolcadik percben az a nyelvbotlás. Aztán megnyugtattak, hogy a néző ezt nem így nézi. Ha ő egy órán át jól szórakozik, akkor nem érdekli egy nyelvbotlás. Kettő sem. Szóval annyira maximalista voltam, hogy még a sikereimnek sem tudtam örülni.
Viszont még ma is jársz pszichológushoz.
Sok kényszeres dolgot csinálok, ezért.
Nem szívesen beszélsz róla?
Nem annyira, mert volt egy elhíresült vesszőfutásom a bulvársajtóban, amikor az egyik bulvárlapban az jelent meg, hogy Kőhalmi Zoltán pszichológushoz jár, és a démonaival küzd. Pedig a cikkben csak annyit mondtam, hogy mindenkinek ajánlom, hogy járjon pszichológushoz, mert nagyon hasznos, ha valaki kívülről is látja az embert. Na, mindegy. Igen, járok, a kényszerességeim miatt.
A pszichológus segítségével sikerül leszoknod ezekről?
Ezt már több helyen elmondtam, egyetlen dologról sikerült lehoznia: a hétfői rántott sajt evésről. Régebben ugyanis, öt-hat éven keresztül minden hétfőn rántott sajtot ebédeltem. Megnyugtató volt, biztos és kockázatmentes. Amikor aztán először mást rendeltem, az akkora esemény volt, hogy a kollégák fényképeztek.
Amikor írni kezdtél, nem volt kellemetlen, hogy a poénjaiddal mások arattak sikereket?
Amikor az ember elkezdi ezt a szakmát, nincs más lehetőség. A Fábry Sanyi viszont nagyon megbecsült és támogatott minket. Teret adott a műsorában, egy Nők Lapja interjúban név szerint felsorolt minket, hogy mi vagyunk, akik írnak neki. Ezt mások inkább elhallgatni szokták.
És amikor a Fábrynak is írtál, de már te is színpadon szerepeltél?
Azok húzós évek voltak. Azzal nyugtattam magam, hogy úgyis mást írok a Fábrynak, mint magamnak, de ilyenkor az ember akaratlanul is spájzolni kezdi a jobb poénokat, némelyiket meg sajnálja, hogy odaadta. Végül én álltam fel, hogy jöjjön a helyemre más, mert ez így nem megy. Humort gyártani amúgy kemény munka.
Azt hittem móka, kacagás.
Eleinte én is azt hittem.
Akkor lepődtem meg, amikor először ötleteltünk a Fábryval, és valaki felhívta, mire ő azt mondta: „Most nem érek rá, mert dolgozunk”. Lassan én is rájöttem, hogy humort gyártani tényleg munka.
Ráadásul küszködő író voltam, nagyon hittem az ihletben, különben is, az abszurd humor rajongójaként volt egyfajta ellenkultúra érzésem, amit lázadásként éltem meg. A Monty Python volt a nagy példaképem, legszívesebben a tűzbe hajítottam volna mindazt, amit addig humornak és kabarénak neveztek, például a félreértésen alapuló bohózatokat vagy a Hacsek és Sajó jeleneteket és hasonlókat. Kár, hogy sokak számára a mai napig ez a humor.
Hogyan lesz valamiből poén?
Egy érzék segítségével. Sokszor észrevettem már, hogy előbb tudom, hogy egy gondolatban, eseményben benne van a poén, minthogy tudnám, miféle. Sokszor hónapokig mocorog bennem a dolog. Ilyenkor elkezdek játszani a szavakkal és vacakolok. Ilyen volt a sajtos tejfölös lángos, amiről először az jutott eszembe, hogy ez a magyar pizza, aztán azon gondolkoztam, hogy minek a gyümölcseivel, végül beugrott: a tehén gyümölcseivel.
Szoktam mondani, hogy konstruktivista humorista vagyok, mert nagyon sok poénnak csak a szerkezete érdekel. Azt előbb látom, hányat kell csavarni rajta, minthogy azt látnám, hogy hogyan. Szeretek a szavakkal játszani.
Vicces anagrammákat írtál a politikusokról. Orbán Viktor: Birtokon Vár, Habony Árpád: Dohány Párba és a legszebb Mészáros Lőrinc: Álomsziréncsőr. Ha már itt tartunk: a politikát miért kerülöd a műsoraidban?
Mert annyira túlpolitizált az életünk, hogy én már annak örülök, ha tudok csinálni egy olyan műsort, amelyben a politika hülyeségei nélkül is épp elég poén van. Haragszom a politikára, mert túlságosan belemászik az életünkbe. A politika nem más, mint szolgálat, normális esetben azt sem kellene tudnunk, hogy ezek a faszik kicsodák, e helyett meg mindig velük foglalkozunk. Ha én is velük foglalkoznék, indulatos lennék, és az nem jó.
Szoktál indulatos lenni?
Hajaj! Amilyen konfliktuskerülő vagyok, olyan hevesen megyek a falnak, ha úgy adódik. Csenki Attila mondta rólam, hogy „bármilyen témában hozzáértést színlel, és a végsőkig védi az igazát.”
A politikai véleményedet elmondod a HVG címlapfelelőseként.
Tíz éve dolgozom ott, és grafikusokkal ötletelünk a címlapon. De az a részemről nem igazi politikai vélemény, inkább alkalmazott grafika: a hét legfontosabb cikkének illusztrációja. Egyébként voltam már parlamenti interpelláció is, és az interneten néha megtalálnak a feldühödött fanatikusok is.
Mi a humor lényege?
Az, hogy segítségével elviselhető legyen az élet. Hogy ne bolonduljunk meg. Egyszerűbben: az életben maradás. Amiből én élek, valószínűleg valami evolúciós aberráció. Nem hasznos dolog. Éppen úgy, mint az értelem. Az sem hasznos. Viszont örülök, hogy humor létezik, a kultúra idáig fajult, én ennek vagyok a haszonélvezője, de azért lássuk be: ez mégiscsak köldöknézés. Egy zárt rendszer.
Mi a poén lényege?
Bármi. Volt idő, amikor társaságban azzal kérkedtem, hogy minden viccet ismerek, vagy, ha nem ismerem, kitalálom a poénját. Egyszer valaki vizsgáztatni akart, és elmesélte azt a viccet, hogy hogyan lesz öngyilkos a csiga. Aminek az a poénja, hogy belenéz a konnektorba. De rosszul mesélte el, mert azt kérdezte, hogy miért néz bele a csiga a konnektorba. Két napig gondolkodtam rajta, aztán azt válaszoltam neki: hogy sötétben is tudjon olvasni.
Műsoraidban gyakran bukkan fel a tudomány.
Most, hogy mondod, lehet. De ez nem volt sohasem cél. Inkább csak az, hogy olyan dolgokból csináljak poént, amiről más azt gondolja, hogy abból nem lehet. Volt a relativitáselméletről egy szilveszteri kabarészámom, amiről a Fábry azt mondta, hogy ugyan egy kukkot sem ért belőle, de szerinte ez a szakma csúcsa. Ilyesmikről írni nekem kihívás.
Tényleg tartasz hangyákat?
Tényleg. Bár most megint megdöglöttek. Ismét kiderült, hogy nem vagyok jó hangyatartó, mert most a negyedik kolónia pusztult el IV. Klárival az élen. Ő volt a királynő. Minden királynő Klári, ez volt a negyedik. Rosszul etettem őket.
Többször említetted a színpadon, hogy nevelsz hangyákat, de sohasem hittem el. A pályatévesztési tanácsadó című új műsorodnak viszont biztosan van alapja.
A legkidolgozottabb műsorom, ami persze az én pályatévesztésemből indul ki, és minden olyan dologról szól, ami a pályatévesztés oka vagy vonzata. Kezdve azzal, hogy minek tanulunk bármit is, hogyan kerülünk bele abba a darálóba, amitől vagy leszünk valakik, vagy nem, ki találja meg az utat, ki nem, minek ez az egész. Ez egy olyan műsor, amivel már most elégedett vagyok, bár biztosan alakul egy picit ez is az idők során.
