„Öcsém, te vagy nagyon jó színész vagy, vagy egy világ omlott össze bennem!”, mondta egyszer valaki Janklovics Péter láttán, mert nem nagyon tudta hová tenni, hogy ott a szigetreklámos srác élőben, és közben nem bunkó. Janklovics ma már nem csak a Sziget Fesztivál reklámjából ismert, de a stand-uposként is színészként is keresett előadó.

Visszahúzódó gyerek voltál vagy inkább harsány?

Már gyerekkoromban is szerettem, ha én vagyok a társaság középpontja. Lehettem kilenc éves, amikor a nagymamám elvitt egy Csongrádi Kata koncertre. Ültünk az első sorban, vártuk az előadást, és én nem értettem, miért nézi mindenki a színpadot, amikor én is itt vagyok. Úgyhogy felálltam a székre, szembefordultam a közönséggel, és bólogattam, hogy hát akkor tessék, itt van Janklovics Peti, lehet tapsolni. De az óvodai fényképeimet is meg lehet nézni: amíg a többiek szép alakzatban ülnek, guggolnak a fotós bácsi előtt, én valamit mindig figurázok.

Szóval megcéloztad a színészetet?

Legalábbis eltöprengtem rajta. De nem azért, mert a színművészetet valami nagyon nemes dolognak gondoltam, inkább azért, mert azt szerettem volna, hogy mindenki rám figyeljen. Ezért jártam diák színjátszó körbe is, miközben nem voltam biztos abban, hogy színész szeretnék lenni. Nem akartam életem végéig szövegeket tanulni. Arra, mondjuk, nem gondoltam, hogy annyi szöveget, amennyit egy színész pályafutása első tíz évében kap, nem nehéz megjegyezni…

Végül mégiscsak a Gór Nagy Mária Színitanodájában kötöttél ki.

Nem vettek fel a főiskolára, ezért elmentem a Gór Nagy Mária Színitanodájába, ahol még mindig az volt a fontos számomra, hogy színpadra kerüljek, és mindenki engem nézzen, meg felismerjenek az utcán… Asztalt verő, melldöngető szájszínész voltam. Az Ádám Tamásként ismert Nagy Sándor Tamás lett az osztályfőnököm, és tőle megtanultam, hogy a színészet nem erről szól.

A zalaegerszegi színház tagja lettél.

Stúdiósként kerültem oda. Először a Csókos asszony című operettben léptem színpadra, a kórusban énekelhettem híres operett slágereket, valamint megkaptam a kezdők örök szerepét: lakáj is voltam a darabban, és egy másik jelenetben meg a tömegből bekiabálhattam valamit. Eszembe is jutott, hogy mi a repedt herét keresek én itt. Aztán láttam, hogy a többi színitanodás társamnak se lett jobb. Ők sem lettek néhány hónap alatt a nemzet színészei.

Pestiként milyen volt vidéken?

Rossz. Amikor egyszer bementem a klubba éjszaka, és örömmel újságoltam, hogy képzeljétek, láttam egy rókát a dísztéren, legyintettek: Ja persze. Te csak állatkertben láttál ilyet… Aztán lesajnálóan hozzátették: pesti… Volt egy kollégám, aki állandóan elsütötte azt a poént a büfében, hogy gondterhelten beleszívott a cigarettájába, és miközben valahová nagyon távolra nézett azt mondta: „Tudjátok, ez egy nagyon szűk szakma.” Aztán hozzátette: „Amibe mi nem tartozunk bele…”

A színészek kedvenc mókája, amikor egymást előadás közben megröhögtetik. Te csináltál ilyet? Veled csináltak ilyet?

Én nem szoktam ilyet csinálni, és engem sem volt könnyű megröhögtetni előadás közben, bár egyszer az egyik kolléganőmnek sikerült. A Hegedűs a háztetőn egyik jelenetében azt kellett mondania a falu népének: „Mi van, miért gyűltetek össze, mint valami kecskenyáj?” E helyett véletlenül mit mondott? „Mi van, miért gyűltetek össze, mint valami szöcskenyáj?” Mondjuk, akkor egy pillanatra megakadt az előadás, mert minden színész röhögött.

Két és fél év után átigazoltál Székesfehérvárra.

Kis kitérőkkel igen. A Gór Nagy Mária Színitanodájából ismertem Szurdi Miklóst, amikor ő lett Székesfehérváron az igazgató, leszerződtetett évente több darabra is. Jó és sűrű időszak volt.

Hanem aztán 2010-ben jött a Sziget Fesztivál mára legendássá lett reklámja, amelyben a bunkó Laci figurájában arcpirító angolsággal soroltad, kik lépnek fel a fesztiválon. „Fát nó more, Plészbu, Prodidzsáj… kik ezek öcsém? 

Ez a reklám megváltoztatta az életemet. Pedig nem volt nagyon kitalálva, a rendezői kérés csak annyi volt, hogy a plakát láttán soroljak el minél több nevet, minél rosszabb angolsággal. Én meg elkezdtem mókázni, és azt láttam, minél jobban eldobom az agyamat, annál jobban röhög a stáb: „Nagyon jó ez így, nyomjad tovább az ordenárét!…” Nyomtam.

Hogyan lett ebből stand-up?

A reklám után készült rengeteg interjú egyikében leírták, hogy akkoriban már egy barátom kocsmájában stand-upoltam néha. Amikor ezt a Dumaszínház vezetői megtudták, eljöttek megnézni, és tetszett nekik, amit csináltam, mert meghívtak fellépni a Dumaszínházba. Ott ragadtam.

Pedig nem a klasszikus, pörgős stand-upot nyomod, inkább a lassabb, történetmesélős változatát.

Eleinte én is bizonytalan voltam, hogy jó lesz-e ez így, sztorizva, egy-egy poént hosszan felvezetve, de az egyik Dumafüred fesztiválon az előadás után, amikor a nézők mentek kifelé, elkaptam egy beszélgetést, amelyben az egyik néző azt mondta a másiknak: „Szinte láttam magam előtt a szituációt, amit a srác mesélt”. Akkor nyugodtam meg, lehet, hogy ez mégiscsak rendben van így.

Miért jó a stand-up? Mi az ereje? Miért jó csinálni?

A színházra szokták mondani, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. Ha ez a színházra igaz, akkor a stand-upra hatványozottan az, mert szemben a színházzal a stand-up esetében semmi sincs az utolsó mozdulatig begyakorolva, és élesebb, spontánabb a közönség reakciója is. A stand-up legnagyobb kihívása, hogy nincs jelmez, díszlet, kolléga és nincs mellébeszélés sem. Ha nyersz, az a te sikered. Ha veszítesz, azt sem kenheted másra.

A Dumaszínházban sokszor zenélsz. Eredetileg milyen hangszeren játszol?

Soha életemben nem játszottam semmilyen hangszeren. Annyira izgága gyerek voltam, hogy nem is lett volna türelmem gyakorolni. Amikor elvittek a szüleim külön angolra, karatéra vagy valami hasonló, gyakorlást igénylő foglalkozásra, azt személyes sértésnek vettem. Arról nem beszélek, hogy a külön angol pont akkor volt, amikor a Kacsamesék ment a tévében, amitől duplán ideges voltam.

Akkor viszont jó a zenei memóriád.

Az valóban jó. Könnyen jegyzek meg zenét, dallamot, és talán van érzékem ahhoz, hogyan lehet zenei paródiákat csinálni.

A Dumaszínház tagjaként gyakran felbukkansz a Dumaszínház DEKK Színházának szkeccskabaréiban.

Ezekre a felkérésekre mindig örömmel mondtam igen. Pláne, hogy a Dumaszínház megadta azt a biztonságot, hogy kicsit szellősebb lett az életem, nem kellett olyan darabot elvállalnom máshol, amihez nem volt kedvem, de a pénz miatt muszáj lett volna egyébként. A DEKK darabok nagyon jók.

És néha kényes témákkal tréfálnak. A férfiak szexuális világával, a zsidókkal kapcsolatos kérdésekkel…

A Férfiak szexuális világát szeretjük csinálni, nagyon lemegyünk a kérdéskör mélyébe, és a közönség is szereti ezt. A ZS-kategória, ami a DEKK Színház és a Gólem Színház közös produkciója meg azért fontos, mert bár érzékeny témát érint, kiderült, lehet róla így is beszélni. Ja, és fantasztikus kollégákkal játszhatok benne: Kálid Artúr, Bán Bálint, Gergely Katalin, Hay Anna, Kerekes Viktória… De, ha már kényes és rendhagyó téma: volt egy halálról szóló kabarénk is, csak az sajnos már meghalt.

Több filmben szerepeltél. Például a Szomszédok című teleregényben vagy a Hídemberben.

Azért ez nem egy erős filmes múlt. A Szomszédokban tanodás koromban játszottam egy kicsi szerepet. Lövöldöztünk verebekre, az erdészt játszó Trokán Péter meg elkapott minket.  A Hídemberben befestették szőkére a hajamat, vissza kellett festenem, akkor meg vörös lett. Forgattam négy napot, de a filmben ebből pont annyi látszik, hogy az egyik jelenetben, a döblingi tébolydában átvezetnek a képen egy kényszerzubbonyban.