Bütykölt elektronikus zenét, dolgozott építési vállalkozóként, majd 2010-ben baráti unszolásra jelentkezett a Dumaszínház Fiatal Félőrültek Fesztiválja című tehetségkutató versenyére, melyet a következő három évben tízszer nyert meg. 2013-ban lett a Dumaszínház társulatának tagja, azóta rájött, hogy kockázatos a színpadon Istenről és a CSOK-ról beszélni, de alább azt is elmondja, miért olyan a vallás igazságait keresgélni, mintha egy elefántot tapogatnánk.

 

Tulajdonképpen mi akartál lenni?

Zenész. Kamaszkorom végén egy barátommal, számítógépes szoftverrel gyártottuk a zenéket. Ez lényegében nem volt más, mint egyfajta zenei legózás. Különben jókat csináltunk szerintem.

Mennyire jókat?

Elég jókat. Amit én pakoltam össze az inkább dallamos volt, a barátom meg erős dob-basszus alapokat csinált, és amikor a kettőt összeraktuk, abból jó zenék születtek.

Hol rekedt meg a zenei pályafutásod?

Már az elején. Ezeket ugyanis nem mutattuk meg senkinek, nem küldtük be sehová.

Hát igen, így nehéz karriert csinálni.

Egyébként is nehéz. De mielőtt az általunk készített elektronikus zenékkel bármi történhetett volna, mindkettőnk élete más irányba kanyarodott. Jöttek a nők.

A zene meg ugrott. Mi volt a következő terv?

Érettségi után számítógépes grafikát tanultam. Közben kiderült, hogy nagyon sok munkával lehetnék egy közepes grafikus. Kullogtam a többiek után. Viszont közben elkezdtem a Dumaszínház tehetségkutatójára járni, ott megjött az a sikerélmény, ami a grafikus suliban hiányzott.

Egyáltalán: miért kezdtél a tehetségkutatókra járni?

Mert az említett barátom, akivel együtt zenéltünk sokat szekált, hogy menjek el. Ő úgy gondolta, hogy azok a történetek, amiket neki mesélek, a színpadon is megállnák a helyüket. Én viszont úgy gondoltam, hogy ez nem így van.

Mégis elmentél.

Igen, mert azt hittem, ha egyszer elmegyek, hamar kiderül, hogy valóban nem értek hozzá, és akkor a barátom majd leszáll rólam. Összeírtam körülbelül tízpercnyi anyagot, és elmentem a Godot-ba a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára.

Emlékszel arra, mivel nevettetted meg a közönséget először?

Azzal, hogy hasonlítok a Hajdú Péterre. Azt hiszem, az volt az első mondatom, hogy „Jó estét kívánok, Szobácsi Gergő vagyok, a Hajdú Péter hasonmás verseny harmadik helyezettje.”

Egyébként most, hogy mondod, tényleg van benne valami…

Már nem annyira. Ha meg mégis, az nem jó, mert ebben a műfajban nagyon fontos, hogy szimpatikus legyen az ember.

Azért Sarka Kata nem tévesztett volna össze benneteket.

Amikor a párom terhes volt, legnagyobb meglepetésemre ott ült a szülészet várójában Sarka Kata is. De nem ugrott nekem, hogy ki ez a nő, akinek gyereket csináltál! Tulajdonképpen észre sem vett.

Visszatérve a Godot-ba, sikered volt?

A nézők nevettek. Az előadás után odamentem a Litkai Gergőhöz, kérdeztem, milyen volt. Röviden csak ennyit mondott: „Pluszt kaptál”.  Aztán három éven keresztül jártam a tehetségkutatóra, és a közönség szavazatai alapján tízszer nyertem is.

Kitartó vagy.

Volt néhány törzspróbálkozó, én is közéjük tartoztam. Voltak olyanok is, akik megpróbálták, nem sikerült, és nem jöttek többet. És olyanok is, akik, lejöttek egyszer, aznap este letaroltak mindent, fölrobbantották a helyet, de őket sem láttuk később. Ilyen volt egyébként Ráskó Eszter is, aki egy nagyon sikeres fellépés után öt év múlva bukkant föl újra.

Amikor egymás után nyerted meg a tehetségkutatókat, nem szuttyogtattad a Dumaszínház vezetőit, hogy halló, itt vagyok?!…

De igen. A tízedik győzelem után odamentem a Litkai Gergőékhez, hogy „azt mondtátok, hogy akkor kopogtassak, ha tíz tehetségkutatót megnyertem. Ez most megtörtént”. Mire azt válaszolták: „Ezt csak azért kértük, hogy azt mondhassuk, nem vagyunk itthon”. Aztán egy év múlva fölvettek a társulatba.

Lehet, hogy én feladtam volna.

Lehet, hogy én is, ha nem lettek volna biztató jelek: hívtak a Comedy Central bemutatja című műsorba meg a Showder Klubba és voltak fellépéseim is. Közben azért a civil életben is dolgoztam.

Hol?

Az építőiparban.

Kőműves-asszisztens voltál? Vagy cement-koordinátor?

Apámmal volt egy közös építőipari vállalkozásunk. Neki nagyon ment ez a meló, nekem nem annyira. Nem bánok annyira jól az emberekkel, mint ő, nekem kicsit nehezebben ment az ott szükséges kommunikáció, én nem vagyok jó nagyjából tartalmatlan, ám fontos munkakapcsolatok kialakításában. De ez így van a barátságok esetében is.

Ezt ismerjük: egy barátom volt, azt is anyukám fizette…

Jó, ennyire azért nem vagyok antiszociális, de az tény, hogy utálom például a felszínes kocsmai barátságokat is, nem szeretem, amikor beülünk valahová néhány sörre, röhögcsélünk, és ígérgetünk egymásnak ezt, azt, amazt, amit aztán másnapra elfelejtünk. Úgy érzem ilyenkor, mintha a NAV ügyfélszolgálatán ülnék: feleslegesen telik az életem.

Baráti csibészkedésben sem vagy jó?

Kamaszkoromban volt egy balhésabb időszakom, akkor kiéltem ezeket. Azt játszottuk az utcán, hogy egy néni mögé lopakodtunk, és hangosan, hogy ő is hallja, elkezdtünk beszélgetni arról, hogy egyikünk megkérdezi tőle, mennyi az idő, a másik, meg majd kirántja a kezéből a táskát. Aztán az egyikünk tényleg odalépett hozzá, és nagyon udvariasan megkérdezte, hogy mennyi az idő.

Gonosz.

Az. Mi viccesnek gondoltuk, de utólag már én is látom, hogy nem volt vicces.

A színpadon sem lehet könnyű eldönteni, hogy mi vicces, mi bántó. Ez egyébként a stand-up felelőssége is.

Hogy tényleg van felelőssége, azt akkor éreztem meg, amikor én is elkezdtem érzékenyebb témákról beszélni a színpadon.

Úgymint?

Istenről. Erre nagyon érzékenyen reagáltak az emberek. Egyszer azt mondtam, hogy Isten nem molyol a dolgokkal, nem úgy teremti a vizet, hogy összeteremti a két hidrogént az oxigénnel, hanem putty, és már létezik is a víz. Vagy a hal. Vagy az ember. Sok néző szinte megbántódott ezen. Egy újságíró egyenesen azt írta, hogy istenkáromló vagyok.

Vicceltél mostanában a CSOK-ról is. Biztosan annak is lett visszhangja…

Igen. Azt mondtam, hogy aki gyereket akar, annál ne a pénz legyen a motiváció. És feltettem azt a kérdést, hogy vajon tényleg elhangzik-e majd az a mondat, hogy „Bemutatom Pistikét és Klárikát, a két szerelemgyerekünket, és itt van Emese, akinek a tetőteret köszönhetjük.” Döbbenetes volt, hogy egy ennyire ártatlan poén mennyi gyűlöletet tud kiváltani az emberekből. Kaptam a kommenteket rendesen.

Miféléket?

Hogy dögölnél meg te féreg, ilyesmiket. De nem is húztam fel magam rajtuk, csak nem értettem, hogy mit szakíthattam fel ezekben az emberekben. És mi lehet még bennük?

Olvastam valahol, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó határozza meg. Az előbb említett vallással kapcsolatban például azt mondta valaki, hogy a vallás olyan, mintha vak emberek tapogatnának egy elefántot, és próbálnák kitalálni, hogy milyen. Aki a fülét tapogatja, annak nagy, lapos és kerek. Aki a farkát, annak az elefánt hosszúkás és bojt van a végén. Szóval nekem ilyen a vallás és ilyen a politika is.

Nem is foglalkozol vele a magánéletben?

Én csak azt tudom, hogy ki a miniszterelnök és a köztársasági elnök. Néha azért persze próbálok tájékozódni. A múltkor például olvastam a Fidesz honlapján, hogy lehet jelentkezni, ott volt a jelentkezési lap is, amelyen sok egyéb mellett ez a kérdés is szerepelt: „Volt-e büntetve?” És nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez kizáró ok vagy feltétel.

Egyébként igaz: ha azon gondolkodnál a színpadon, hogy ki, mit, hogyan fogad be, az eléggé elbizonytalanítana.

Engem eleve jobban szórakoztat a hétköznapibb humor. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem foglalkozom a politikával többet, hiszen az azzal kapcsolatos poénok ingyen vannak. Megtermeli a közélet, nekem csak használnom kéne. Szerintem meg éppen elég ezt egész nap hallgatni. De, ahogy az előbb mondtam, nem is értem részleteiben. Különben meg, aki valamiben hisz, azt teljes mélységében hiszi. Nem látja meg benne az abszurditást. Úgyhogy hiába is viccelnék vele.

Maradnak a hétköznapi témák.

És az jó is. Szívesen beszélek azokról a dolgokról, amik engem személyesen érintenek, család, gyerek, szex… Talán nem is vagyok viccesebb, mint egy átlagember, csak elég jó megfigyelő vagyok, ezért észreveszek az életben olyan furcsa, vicces és abszurd részleteket, összefüggéseket, amit más nem.

Hogyan gondolkodik ilyenkor egy humorista?

Most hirtelen a méhek jutnak eszembe. Más esetleg csak azt figyeli meg velük kapcsolatban, hogy mézet gyűjtenek, szépek meg csípni tudnak. Én azon is elgondolkodtam egyszer, milyen védelmi mechanizmus az, hogy védekezésképpen beléd csíp, beléd szakad a fullánkja és megdöglik. Ez pont olyan, mintha megtámadnának az utcán, és én önvédelemből agyonverném saját magamat. De, ha holnap abbahagynám a stand-upot, és elmennék péknek, akkor is jönnének belőlem ezek a megfigyelések.