Neszmélyi Emil sportmenedzser-közgazdász, jogász és szakedző. Most már azt is hozzátehetjük a Dumaszínház rendszeres fellépője. Bár nem hivatásos humorista, de sajátos és vicces nézőpontból tud mesélni arról, milyen élmény volt felmászni asztmásan a nehezebbik, északi útvonalon a Mount Everest 8848 méter magas csúcsára. Valamint arról is, hogy amikor lefelé jövet, hétezer méteres magasságban lényegében kiürült az oxigénpalackja, a vele lévő serpa hogyan nyugtatta azzal: az övének semmi baja.

Valahol azt írták rólad, hogy óvodás korod óta jogász akartál lenni. Miért akar egy óvodás jogász lenni?

Mert elkezdi nézni a Petrocelli című sorozatot, és évekig abba sem hagyja.

Szinte látom magam előtt a tévé előtt hümmögő, jogi csűrcsavarokat elemző kisfiút…

Nekem nagyon tetszett ez a világ. Azt láttam ezekben a filmekben, hogy egy felkészült és okos ügyvéd, hogyan véd meg ártatlanul bajba került embereket. Hogyan nyer meg eleve vesztésre ítélt büntetőjogi pereket. Ráadásul mindenféle agresszió nélkül, tök elegánsan tette mindezt. Petrocelli számomra egy modern kori hős volt. Hozzáteszem: nagyon sok ügyvéd kollégám is ennek a sorozatnak a hatására választotta ezt a pályát.

Mégsem a jogi egyetemre felvételiztél először.

Nem, mert a 4.6-es átlagommal akkoriban reménytelennek látszott az ügy. Szereztem először egy sportközgazdász diplomát, és mivel közben elindultak azok a jogi képzések, amelyekre munka mellett is lehetett járni, az ELTE hallgatójaként megszereztem a jogi diplomát is.

Nem véletlenül a sport területén szereztél elsőként komolyabb tudást, hiszen több évtizedig kosárlabdáztál.

Igen, játszottam NB/1-ben is. És még akkor is sportoltam, amikor két egyetemet végeztem párhuzamosan, miközben egy multi cégnél karriert építettem. 2007-ben vonultam vissza, több mint kétszázötven élvonalbeli mérkőzéssel a hátam mögött. Utoljára az Óbudai Kaszásoknál játszottam, abban az egyesületben végül sportigazgató is lettem, és a jogi ügyekkel is én foglalkoztam.

Egy jogász az élet minden rezdülését jogász szemmel nézi? Még a híreket, a tetőfedő munkáját vagy egy balul sikerült becsúszó szerelést is?

Néha szemet szúr egy-két dolog, de nem kell az életet túlságosan komolyan venni. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a stand-up színpadokon sok a jogász. Az életet bizonyos humorérzék nélkül nem lehet élni, különben az ember negyven éves korára kiég. Humorérzékre van szükség, meg arra, hogy sok mindent kipróbáljunk. Még a saját szakmánkon belül is. Én öt szakterületen dolgozom: védőként, büntetőjogászként, válóperes és ingatlanos ügyvédként, valamint a sport- és az öröklésjog területén.

Sportolóként, győzelemre trenírozva az ügyvédi munkában is mindig nyerni akarsz?

Én soha nem megnyerni szeretnék egy ügyet. Megoldani szeretném azt.

Több mint száznegyven előadást tartottál arról, amikor 2016-ban, az asztmáddal mit sem törődve, a nehezebbik, északi útvonalon jutottál fel a Mount Everest 8848 méter magas csúcsára. Szuggesztív és vicces előadások ezek, úgyhogy lassan egy hatodik szakterületen is biztonságosan mozogsz: ez pedig a stand-up.

Erre a hegymászó teljesítményre három és fél évig készültem. Már három magyar hegymászó ott maradt, én nem akartam meghalni. A munkám mellett napi hat órán át edzettem. Ebben volt futás, és erőfejlesztés, átúsztam a Balatont és futottam maratoni távokat. A felkészülés részeként végigjártam az El Camino nyolcszáz kilométeres útvonalát, és megmásztam a közel hatezer méteres Kilimandzsárót, tesztelve, hogyan bírom az alacsony légnyomást, az alacsony oxigénszintet extrém magaslaton.

Végül feljutottál a Mount Everest tetejére.

A csúcson, a mínusz harminc fokos hidegben, ötven kilométeres széllökések között huszonkét percig tartózkodtam. Kitűztem hét zászlót, hoztam onnan tizennyolc követ, és akik valamivel hozzájárultak ahhoz, hogy feljussak a csúcsra, kaptak a csúcsról hozott kövekből.

Mit gondoltál, amikor a Dumaszínház vezetője, Litkai Gergely felkért arra, hogy mesélj minderről a Dumaszínházban is?

Először azt hittem, ez valami kandi kamerás felvétel, és néztem a szekrényt, hogy mikor lép ki belőle valaki egy üveg pezsgővel, mondván, csak vicceltünk. Aztán kiderült, hogy komoly a meghívás.

Vajon miért kaptad ezt a felkérést?

Talán, mert én el tudom mondani ezeket a történeketek úgy, ahogy a hegymászók többsége nem, és kiderült, hogy viccesen, a kellő humorral is tudok mesélni a hegymászó kalandokról. Mellesleg a hegymászásra is igaz: ott se vegyük magunkat a kelleténél komolyabban.

Amit a Dumaszínház színpadán viccesen mesélsz el, az a hegyen, a zord és veszélyes körülmények között is kacagtató volt?

Nem mindig. Amikor például hétezer négyszáz méternél, élőhalottként jövünk lefelé a hegyről, és jelzem a serpa barátomnak, hogy alig van oxigén a palackomban, mire ő megnyugtat, hogy az övé rendben van, nos, az ott, abban a pillanatban egyáltalán nem volt vicces. Ilyenkor az ember egy lényegében üres, meghibásodott oxigénpalackkal, asztmásan kicsit egyedül érzi magát a problémájával…

Ez egy flegma vagy egy tréfás serpa volt?

Egyik sem. Ő csak azt akarta mondani, hogy holtan vagy élve, de le fog hozni a hegyről. Neki ez ilyen egyszerű. A drámát mindig oldja valami abszurditás.

Tartasz motivációs előadásokat is. A Dumaszínházban tartott stand-up előadásod is ilyesmi?

Nekem minden teljesítmény annyit ér, amennyit mások ki tudnak venni belőle. Miközben a közönséggel együtt megmásszuk a hegyet, és néha nevetünk is, az előadásomnak vannak tanulságai.

Például?

Például az nagyon jó, ha az önálló estem hallatán a közönség felismeri azt, hogy mindenkinek megvan a maga Everestje, amit meghódított már, csak nem vette észre, esetleg meg fog hódítani egyszer, de még nem tudja hogyan. Ezeket az üzeneteket direktben persze nem mondom el.  Erre az előadásra öt-hat év múlva sokan talán nem is fognak minden részletében emlékezni. Viszont, ha a hatása a nézőkben marad, már nem álltam hiába a Dumaszínház színpadára.