Pszichológiát tanult, humoristaként végezte. Azt mondja, ez az a két foglalkozás, amire azonnal rákötnek az emberek. A pszichológusra ráöntik a problémáikat, a humoristát meg minduntalan arra kérik, hogy mondjon egy poént. Pedig Ács Fruzsit arra is kérhetnék, hogy meséljen a horgászatról, vagy arról, hogyan tudhatja meg bárki, hogy vicces-e, valamint miért vált ki nevetést egy tál saláta.

Amikor nemrégiben a Dumaszínház oldalán bemutatkozásképpen közöltél magadról öt fontos tényt, az egyik az volt, hogy budai vagy. Ennek különös jelentősége van?

Egész gyerekkoromat Budán töltöttem, tőlünk ötven méterre volt az óvoda, közvetlenül mellette az iskola, úgyhogy nekem tizennégy éves koromig nem is kellett elhagynom a lakást kétszáz méternél messzebb.

Kíváncsi voltál, hogy milyen Pest? Vagy arra, hogyan nézhet ki valaki, aki nem budai?

Igen, addig csak képen láttam nem budaiakat. Annyira hajtott a kíváncsiság hogy egy évvel ezelőtt a Dumaszínház közelébe költöztem a nyolcadik kerületbe. Igaz, most meg Budára furcsa átmenni. Buda most túl sterilnek tűnik. Múltkor a régi zöldségesünknél hallottam egy veszekedést, mert elfogyott az avokádó, hát a pesti utcán általában másról szólnak a viták.

Mi akartál lenni? Pesti?

Nem, pszichológus.

Miért?

Mert minden érdekelt, de semmi nem érdekelt annyira, hogy elmélyedjek benne.

Ez az újságíró.

Ja, igazad van, akkor újságíró akartam lenni.

Most komolyan.

Talán azért akartam pszichológus lenni, mert alapvetően érdekeltek az emberek, és megfigyelő típus voltam. Humoristaként ez most nagyon jól jön. Nem szerettem gyakorolni semmit. Például kosaraztam, hívtak, mert magas vagyok, de amikor rájöttem, hogy itt edzeni is kellene, akkor abbahagytam.

Tehát lehettél volna kosaras is, de pszichológus lettél.

Igen, de sosem volt igazi pszichológus-munkám. Úgynevezett „HR asszisztens junior adatkezelőként” dolgoztam.

Azmiaz?

Az adminisztrátor hangzatos neve. Emberekkel nem is találkoztam.

Most bepótolod. Hogyan lettél stand-upos?

Barátaim unszolására a Magyarország szereplek! című tehetségkutatóban léptem fel először.

Világhírű humorista akartál lenni?

Á, én nem stand-upos szerettem volna lenni, hanem író. Vicces szövegeket akartam írni, de kiderült, hogy ott nem írókra van szükség.

Mégis ott maradtál.

Mert vagány kalandnak tűnt. Amibe azért mégsem lehet belehalni.

Tudtad, hogy vicces vagy? Egyáltalán, honnan tudja azt az ember?

Könnyen megtudhatja bárki. Te is.

Hogyan?

Kérdezd meg a legjobb ismerőseidet, legközelebbi barátaidat, hogy vicces vagy-e. Ha nem nevetnek, hanem válaszolnak, akkor nem vagy vicces.

Tréfás családban nőttél fel?

Igen. Anyukám közgazdász, apukám agronómus. Nem volt egy karót nyelt család, mindig ment a viccelődés. Apukám például egyszer kapott tőlem egy inget, és nagy komolyan kiszámolta, hogy ha élete végéig minden héten egyszer hordja, akkor a kopással együtt mennyibe kerül az ing használata naponta. Ezen azért jó, ha tud nevetni az ember.

A második élőhelyed a Velencei tó.

Húsz éven át minden nyarat ott töltöttem, és így legalább van egy kicsi vidéki érzetem. Ez fontos, mert bármilyen furcsa, a Dumaszínházban kevés a tősgyökeres pesti.

Ott tanultál meg horgászni?

És igen: ott tanultam meg horgászni. Bár az nem akkora tudomány, hogy komoly tanulmányokat kell folytatni hozzá.

Pedig a horgászok hajlamosak misztikusnak feltüntetni ezt a tevékenységet. Szerintük a horgászat sok finom rafinériából álló mesterség.

A pecázásban egyetlen fontos pillanat van: amikor bedobod a horgot a tóba. Különben meg ülsz a vízparton. Ha egyedül vagy, unalmas.

Akkor miért jó csinálni?

Mert lehet többen is. És ilyenkor van időd arra, hogy beszélgess valakivel. A parton vagy a tó közepén, a csónakban, éjszaka ugyanis nem nagyon van tévé. Nem tudsz mit csinálni. Beszélgetsz.

Állítólag te tudományosan is értesz a humorhoz.

Ez túlzás, de abból írtam a szakdolgozatomat. A humor típusaiból.

Milyen típusai vannak?

Négyféle humorstílust különböztet meg a pszichológia: az agresszív humort, az énleértékelőt, az énvédőt és a kapcsolatépítőt.  Egyébként létezik egy teszt, amit ki kell töltened, és annak alapján kiderül, hogy te hogyan viccelsz, melyik csoportba tartozol.

Szerintem tök mindegy, hogyan viccel valaki. Az a fontos, hogy az emberek min nevetnek.

Ebben is van valami. Én például kétéves koromig nem nevettem. Még csak nem is mosolyogtam. Aztán egyszer egy váratlan pillanatban elnevettem magam.

Min?

Egy tál salátán. Anyukám elém tett egy tál salátát, és elkezdtem nevetni.

Lehet, hogy még csak csírázik a humorérzékem, de viszonylag ritkán mulatnék egy tál salátán.

Talán már akkor is szerettem az abszurd humort.

Mégis, van valamilyen recept arra, hogy milyen az üzembiztos humor?

Nem nagyon. Volt olyan, hogy egy nap volt két előadást tartottunk, az egyiken szétröhögték magukat a nézők ugyanazon a poénon, amin a másik előadáson csak néztek. Fontos, hogy a bizonytalanokat mennyire lehet átbillenteni. Azt mondjuk, ki lehet találni, hogy a közönség mire vevő. A visszafogottra, az értelmesebbre, a gusztustalanabbra…

Kerültél már szorult helyzetbe színpadon?

Egy váci fellépés felénél éreztem, hogy kezd elmenni a hangom. Egy darabig tréfálkoztam vele, hogy „Horváth Charlie impression”, meg ilyesmi, de a végén egyre nagyobb lett a baj. Az előadást úgy tudtam befejezni, hogy nem használtam hangsúlyt, hangerőt. Ahogy egy süllyedő hajóból dobják ki a fölösleges poggyászokat, úgy hagytam el ezeket én is, hogy legalább monoton hangon végig tudjam mondani a műsort.

Már ez is vicces lehetett, de mi a humor?

Alapvetően megküzdési mód. Az elhárító mechanizmusok egyike. Feszültségoldó. Szívroham ellen kimondottan hasznos, ha inkább nevetsz. Felszabadulás. Az humor végeredménye pedig a nevetés, ami az emberi gesztusok közül a legőszintébb.

Tudjuk, a humoristát állandóan azzal nyaggatják, hogy mondjon egy viccet. Téged is?

A humorista és a pszichológus az a két szakma, amire azonnal rákötnek az emberek. Amikor pszichológus voltam, mindig azzal csesztettek beszélgetés közben, hogy, ja, te most biztosan analizálsz, vagy azonnal rám öntötték a lelki problémáikat. Most meg azzal találnak meg, hogy mondjak egy viccet.

Kellemetlen lehet.

Sokszor az. Az egyik pszichológiatanárom mesélte, hogy amikor új helyre költözött, és kérdezték tőle az új szomszédok, hogy mivel foglalkozik, ő azt válaszolta, hogy talpmasszőr. Nem volt kedve végighallgatni mindenki nyűgeit.

Janklovics Péterrel, Csenki Attilával és Szabó Balázs Mátéval most mutatjátok be „Plusz-mínusz húsz év, maradhat? – XYZ generációs est” című új előadásotokat, amely a korosztályok közötti különbségekkel viccel. A fiatalok az idősebbeken nevetnek majd, az idősebbek meg a fiatalokon?

Pontosan. A millenniumi pimaszság csap össze az X-generációs infantilizmussal. De reményeink szerint még a fiatalok is nevetnek majd a fiatalokon, és az idősebbek is az idősebbeken.

Szerinted létezik még a sokat emlegetett pesti humor? Vagy budai?

Nem létezik. Elmúlt. Ha ugyanis történik valami, nem vicc születik vele kapcsolatban, hanem azonnal készül róla egy vírusvideó, egy mém vagy ilyesmi.

Milyen érzés a Dumaszínház tagjának lenni?

Ez az első munkahelyem, ahonnan nem szeretek hiányozni.

 

 

 

 

 

Janklovics Péter, Csenki Attila, Ács Fruzsina és Szabó Balázs Máté:Plusz-mínusz húsz év, maradhat? – XYZ generációs est

Bemutató: november 29-én, 19 óra

Helyszín: Kompót Dumaklub