Február 18-án este egy különleges produkcióban áll színpadra Felméri Péter, aki vállalkozó szellemű Humorkapitányként Hajnóczy Soma bűvész világbajnokkal, alias Magicmannel karöltve kalauzol el bennünket a Hétköznapi Szuperhősök világába…

A mostani az első közös produkciótok, mi több, Somával egy egész estét szenteltek a szuperhősöknek és a szuperképességeknek. Kinek az ötlete volt, hogy ti ketten együtt dolgozzatok?

Az egész úgy kezdődött, hogy én terveztem egy önálló estet a Dumaszínházba: a szuperhősök-témát szerettem volna egy picit meglovagolni, kiaknázni, körbejárni, méghozzá a mindennapi életre vonatkoztatva. Innen jött a hétköznapi szuperhősök-ötlete: abból indultam ki, hogy egyrészt biztosan sokan kíváncsiak arra, hogy a hétköznapokban mit csinálnak a szuperhősök, másrészt szerettem volna bemutatni, hogy mindenkiből lehet szuperhős, akár átvitt értelemben. Emellett rendkívüli módon izgattak az olyan megmagyarázhatatlan furcsaságok is, mint például az, hogy az egyik ember simán bebiflázza a telefonkönyvet, amíg a többieknek ez egyáltalán nem megy. Ez is egy szuperképesség, még ha nem is az erőről vagy a gyorsaságról szól: mindenképpen egy különleges dolog, ami keveseknek adatik meg.

A lelkesedésedet látva lefogadom, hogy régóta érdekel ez a téma. Vagy tévedek?

Nem tévedsz. Már gyerekkoromban nagyon szerettem és gyűjtöttem is a képregényeket, sokat vásároltam belőlük, már amikor tudtam. Nálunk, Erdélyben nehezebben jutottam az efféle kincsekhez, többnyire be kellett érnem a használt példányokkal, de a mai napig büszkén őrzöm a több száz darabos gyűjteményemet. Sőt, ma sem hagytam fel ezzel a szenvedélyemmel, de most már inkább képregény-könyveket vásárolok. Még mindig érdekel és abszolút leköt ez a fantáziavilág, ez a teljesen más univerzum. Ezért is kezdtem el tervezgetni az önálló estemet…

És hogy jött a képbe Soma?

Mondhatni, véletlenszerűen, bár igazából nem hiszek a véletlenekben… Soma, kétszeres bűvész világbajnokként többéves világjárás után hazatért. Itthon szeretett volna alkotni. Ennek kapcsán vette fel a kapcsolatot Litkai Gergővel: ő javasolta Somának, akiről időközben kiderült, hogy szintén gyerekkora óta rajong a szuperhősökért és a képregényekért, hogy beszéljen velem, mert én is éppen ilyen témával foglalkozom. Soma felhívott, aztán találkoztunk, meghallgattuk egymás elképzeléseit, a közös ötleteséből pedig közös munka lett. Méghozzá egy igazán izgalmas projekt, hiszen egy bűvész teljesen más eszközökkel tud szuperképességeket bemutatni a színpadon, mint egy stand-upos. Amíg Soma „varázsol”, addig az én reszortom az, hogy vicceseket mondjak. Megjegyzem, Magicman is fog poénkodni, mert amúgy Soma is nagyon humoros srác.

Éppen tíz éve vagy a pályán: 2006-ban nyerted meg az Erdélyi Humorfesztivált, ami után jókora fordulatot vett az életed.

Igazából már 2005-ben is indultam az említett versenyen, de első nekifutásra nem arattam sikert. Érdekes módon azonban a kudarc nemhogy a kedvemet szegte volna, ellenkezőleg, a folytatásra, a fejlődésre sarkallt. Akkor és ott, az első megmérettetés tanulságait levonva jöttem rá például arra, hogy adott esetben milyen sokat számít a választott téma… Egy évvel később megnyertem a humorfesztivált, majd 2007 szeptemberében Magyarországon is kipróbáltam magam, a Godot Dumaszínházban. Litkai Gergőnek tetszett a produkcióm, úgyhogy meghívott a csapatba. Így kezdődött…

Azóta számítógépes programok helyett a stand-upról szól az életed.

Amikor 2006-ban megnyertem a versenyt, még nem gondoltam arra, hogy a humor(om)ból  akarnék megélni. Egyáltalán, meg sem fordult a fejemben, hogy a hobbimból meg lehetne élni. Akkoriban még abszolút kedvtelésből „poénkodtam”, 2008-ban tudatosult bennem, hogy csak ezzel szeretnék foglalkozni. Nagyon szerettem a programozást is, ha nem lennék humorista, akkor valószínűleg ma is informatikusként tevékenykednék, mégis volt bennem egyfajta hiányérzet… Nagyságrendekkel jobban szeretem azt, amivel most foglalkozom, és úgy érzem, hogy humoristaként teljesedhetek ki igazán.

Van példaképed ebben a műfajban?

Persze, hogy van! Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert olyan emberek között dolgozhatok, akiket a példaképeimnek tekinthetek, hiszen a Dumaszínházban lép fel a mai magyar humor krémje. Ebben a társulatban hihetetlenül sok ötlet, sokféle elképzelés és stílus koncentrálódik egy helyen, és ez a sokszínűség óhatatlanul hat az emberre. A kollégáimmal mindannyian nagyon nyitottak vagyunk, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, én ezt különösen szeretem ebben a csapatban. Amikor annak idején Kolozsvárról Budapestre költöztem, magam mögött hagyva a családomat, a barátaimat, kvázi az addigi életemet, hatalmas űrt kellett volna éreznem, de mivel a Dumaszínház társulata ennyire nyitott, összetartó és barátságos, az itteni közösség maximálisan betöltötte azt a bizonyos űrt. Itt megtaláltam azokat az embereket, akikkel szívesen beszélgetek, és nem utolsósorban, akikkel egy nyelvet beszélünk. Boldog vagyok, hogy így alakult az életem: hihetetlenül jó érzés egy ilyen biztos hátteret adó, kreatív és ösztönző környezetben létezni és alkotni. És ha már a példaképekről kérdeztél, hadd egészítsem ki a sort: a külföldiek közül nagy kedvencem Louis C. K. amerikai humorista, akit nem elsősorban a felkapottsága miatt szeretek, hanem a jó értelemben vett egyszerűségéért, amivel a színpadra kiáll. A szarkasztikus humora, a fergeteges poénjai, a sajátos látásmódja és a szókimondó stílusa magával ragadó. Ő az, akire azt mondom, le a kalappal előtte! Ő egy követendő példa számomra, aki túl azon, hogy minden megnyilvánulásával lenyűgöz, a folyamatos fejlődésre inspirál.