Mostanában pusztító mennyiségben adja az interjúkat, de az érdeklődés érthető. A napokban jelent meg Addig se iszik című kötete, amelyben híres írókat parodizál, és szilveszterkor négyezer néző előtt lép fel a Budapesti Kongresszusi Központban. Bödőcs Tiborral nem csak a könyvről és a szilveszteri előadásról beszélgettünk, hanem arról is: kell-e egy stand-up műsorban Dosztojevszkijt emlegetni, mi lett volna, ha Proust Búcsúszentlászlóra születik és lesz-e papírcsákó a fején szilveszterkor.

Milyen a gulyásleves?

Jó, csak forró.

Az éttermi díszbogrács nem engedi kihűlni.

Ez nem éttermi díszbogrács. Seuso tál.

Akkor viszont fogyasszál, mielőtt lecsap rá a kormány. Különben meg: addig se iszol… Ezzel a harmatgyenge tréfával az új könyvedre utalok, az Addig se iszik címűre. Az eredője az, hogy tulajdonképpen magyartanár vagy?

Ahhoz nem sok köze van. A majdnem magyartanári végzettségemet csak azért szereztem, mert Julien Sorelként Pestre szöktem a bölcsészkarra. Tizennégy-tizenöt éves koromig, mint a természet vad virága burjánoztam Búcsúszentlászlón, ezután kezdtem csak kultúrát fogyasztani. Ebben nagy szerepe volt a bátyámnak is, aki az én szellemi jégtörőm volt. Ő hozta a zenéket, az underground kultúrát, a Balaton meg a Kispál kazettáit, a Bereményi-filmeket, Tarantino-t, a Hrabal- meg a Salinger-köteteket.

A bátyádból gitárművész lett, belőled humorista. Akinek így sok köze van a magyar nyelvhez és a mívesre csiszolt, vicces szövegek előállításához.

A humor műfaja tényleg tág teret ad ahhoz, hogy az ember a nyelvvel játsszon. Azzal kapcsolatban viszont sok bizonytalanság volt bennem, amikor elkezdtem humoristaként dolgozni, hogy mennyire lehet a kulturális hálót kifeszíteni. Kell-e egy stand-up műsorban Proustot vagy Dosztojevszkijt emlegetni?

Mire jutottál, kell?

A stand-upom kuglófjában, apró mazsolaszemekként helyeztem el őket, de át lehet siklani rajtuk. A vájtfülűeknek jól esik, ha megértik mi köze Proustnak a madeleine kekszhez, a többieknek meg – mivel olyan sűrű a szöveg – marad poén bőven. Egyébként Sándor Gyuri, idős humorista barátom szokta mondani, hogy nem kellene stand-uppal foglalkoznom, mert az nem több, csak gatyaletolás. Mindig arra akart rávenni, hogy forduljak inkább az irodalom felé. Persze nem gondolom, hogy a stand up-ot valaha is végleg abba tudnám hagyni, mert az az életem. Azt el tudom képzelni, hogy néha, mint most, tartok szünetet és addig is írok.

És most írtál is. Hogyan kezdődött?

Évekkel ezelőtt a Hévíz folyóirat, amely a zalai kultúra Csomolungmája azt kérte, hogy válaszoljak egy Rolling Stones zenekarral kapcsolatos körkérdésre, de én nem válaszoltam, mert azt mondtam, hogy én vagyok a három ember egyike, aki nem ír.

Ki a másik kettő?

Jézus és Szókratész.

Maradtak ők ketten.

Igen, mert egyszer, amikor a feleségem kirándulni ment a gyerekkel, egyedül voltam otthon egy üveg borral, Hamvas Béla Patmosz című munkáját olvasgattam. És bár Hamvasnak nagy rajongója vagyok, a könyvben olvasható ex katedra kijelentései, megfellebbezhetetlennek tűnő kinyilatkoztatásai akkor mégis zavartak. Az első irodalmi paródiámat róla írtam meg.

És rákaptál a paródia ízére.

Cserna Szabó András barátom unszolására kezdtem egyre többet írni. Azt mondta, látszik, hogy izzásban vagyok, most kell kötetet csinálni. Később a háttérből ő segített nagyon sokat.

Ő volt a te irodalmi Habony Árpádod.

Finkelsteinem. De inkább Osvát Ernőm, ha szabad…

Szórakoztató a könyv, de ahhoz, hogy valaki igazán megértse, nem árt ismernie az eredeti matériát sem. És persze a parodizált írókat: Ottliktól Proustig, Krúdytól Marquezig…

„Verseimet ajánlom a falaknak, úgy írtam, ahogy nekem jól esett”, írta Weöres Sándor. És most ezt mondom én is. Nem volt bennem semmiféle célszerű gondolkodás, hogy akkor ezt a szerzőt beleveszem, mert őt ismerik, azt meg kihagyom, mert őt meg kevésbé. Van az a mondás, hogy a jazz zenész négyezer akkordot játszik százaknak, a rockzenész meg négyet ezreknek. Most talán, alkalmi jazz zenészként én is több akkordot játszom kevesebbeknek.

Lehet, hogy sokan nyafogni fognak: már a Bödőcs is nagyképű, sznob lett.

Ugyan, kérem! Épp most szabadultam meg a sznobság keresztjétől. Vannak a könyvben a stand-upjaimból ismerős, egyszerű témák is, például Búcsúszentlászló. Detektívként mentem le disznóvágásra anyámékhoz, mert tudtam, hogy akarok írni egy Proust-paródiát, amelyben azzal a gondolattal játszom el, hogy Proust nem a párizsi szalonok világába születik, hanem Búcsúszentlászlóra. De a Hrabal-paródiában is vannak a búcsúszentlászlói kocsmából származó mondatok, és ott van a műsoraimban megjelenő politikai érdeklődésem is a Móricz-paródiában.

Az, mondjuk e tárgyban magas labda.

Az. Néha, amikor már nagyon elegem van a politikából, akkor előveszem Móricz Zsigmondot. Ugyanaz, csak jobban van megírva, és pszichológiailag is mélyebbre ás. A nevek mások, de a történetek nem különböznek a maiaktól.

Nem volt nehéz az élőbeszéd kócossága után irodalmi igényű, mégis parodisztikus mondatokat kimunkálni?

Nem, mert a paródiakötet szervesen nőtt ki a stand-upból. Részben paródiákkal kezdtem tizenhét évvel ezelőtt. Ismert embereket, politikusokat, később a falusi karaktereimet parodizáltam. Később, amikor a műsoraimat írtam, akkor is nagyon pontos mondatokon gondolkodtam, szavakon, szókapcsolatokon. A könyvben olvasható paródiákban persze bonyolultabb formákat kellett, bonyolultabban megidéznem, de az alap ugyanaz.

Szóval a könyv miatt nem fordulnak majd el az emberek Bödőcs Tibor humoristától?

Ha nagy siker lesz a könyv, az olvasottsága akkor is töredéke lesz a nézettségemnek. De mondom: ez szerves folytatás eddigi munkásságomnak. Olyan, mint amikor Super Mario továbbjut egy másik pályára, ahol több izé jön vele szemben.

Bár, ha felolvasóestekre is jársz majd, akkor jóval kevesebb izé ül majd veled szemben, mint a stand-up előadásaidon. Művház, idős nénik, bácsik, odarendelt úttörők, kontyos könyvtáros néni, pogi…

Megvan ezeknek a felolvasó esteknek a bumfordi bájuk. Amúgy meg a kultúra nem disznótor. Nem erőszak. A kultúra mindig kevesebbek öröme lesz. Soha nem leszünk ötmillió Krasznahorkai-olvasó országa. Felemelt mutatóujjal, szigorú intelmekkel nem lehet rávenni az embereket az olvasásra. „Olvassál, mert olyan ez, mint a vitamin!” „”Ne dohányozz és fésülködj meg!” Ráadásul az irodalom ritkán fésülködik. Leggyakrabban kócos. És nyugi: nem leszek író. Humorista vagyok, aki akkor most írt is.

Marad tehát főként a színpad. A nemrég bemutatott Nincs idő a gólörömre című ested már a negyedik.

Hasonlóan az eddigiekhez, ennek is nagy ambíciókkal kezdtem neki, aztán ahogy formálódik a műsor, faragom a mondatokat, a gerendákból lassan fogpiszkálók lesznek.

Azért szúrnak azok rendesen. A politikusok meg sziszeghetnek.

Rájátszom én is azokra a reflexekre, amikre ők is rájátszanak. Ahogy durvul a közélet, úgy durvul annak ábrázolása is, nyilván úgy durvulok én is. Nem jelenek meg a rádióban, így aztán nem kell erős mondatokat kihúzogatnom az előadásból. Maradhat nyers és őszinte.

Tőled legtöbben az aktuálpolitikai utalásokat várják. És résen kell lenned, hiszen a politikusok naponta új humorbombákat robbantanak fel. Kivéve Kim Dzsong Unt, aki igazit.

Lehet, de a műsor nem állhat csak aktuálpolitikai témákból, mert akkor minden héten újra kellene írnom az egészet, az aktuális politikai ügyek ugyanis olyan hamar a feledésbe merülnek, hogy néhány hét, hónap múlva az emberek már nem is értik, miről van szó. Inkább a hatalom, a politika, elsősorban a NER, azaz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének természetrajzát boncolgatom.

Meg a gyermeknevelés nehézségeit.

Nagyon sok időt töltök velük, például nyáron, amikor két hónapig szabadságon vagyok. Ilyenkor sokat vagyok a gyerekekkel, akik munkadarabok is egyben. Összehasonlítom az ő gyerekkorukat az én gyerekkorommal, aztán a műsor végén levonom a tanulságot. De azt most nem mondom el.

Elmondod viszont szilveszterkor két előadáson a Budapesti Kongresszusi Központban. Megújul a műsor?

Nem, a Dumaszínházban játszott „Nincs idő a gólörömre” című estemet mutatom be szilveszterkor is, és összességében nem lesz nagyon más, legfeljebb annyiban, amennyit addig fejlesztek rajta. De nem fogom összegyűjteni a bakijaimat, nem lesz papírcsákó a fejemen, és nem fogom konfetti ágyúval lőni a közönséget.

Előadásonként kétezer néző lesz. Léptél már fel ennyi ember előtt?

Talán hétszáz volt a legtöbb. A Kongresszusi Központban hatalmas termet kell besugároznom, és ez nem egyszerű. Még törjük a fejünket, hogy legyen-e kivetítő. Úgy néz ki, nem lesz, a szervezők szerint jól látszom. Pedig sovány vagyok, de lehet, hogy a műsor érdekében meg fogok hízni, mint Robert De Niro a Dühöngő bikához, hogy nagyobb pontnak tűnjek távolról.

A Budapesti Kongresszusi Központban világhírű stand-uposok is felléptek már, szerintem a szervezőknek van tapasztalatuk.

Igen, két nagyágyú is fellépett ott, tavaly az amerikai Louis CK, idén márciusban pedig Eddie Izzard. Utóbbit láttam is: epic vót.

A szilveszter nálad mindig munkával telt?

Tavaly nem, mert akkor kivettem egy fél év alkotói szabadságot, de előtte tizenhat évig mindig. Végigjártam a ranglétrát: falunapoktól, a céges rendezvényeken át a Kongresszusi Központig. Sokszor volt már, hogy éjfélkor a színpadon voltam, és éjfél után, afféle Áder Jánosként még mondtam néhány mondatot. Idén korábban fogunk végezni, úgyhogy éjfélre hazaérek, talán.