Az új évadban a Magyarország, szereplek! című tehetségkutató döntősei is helyet kapnak a Dumaszínház színpadán a már jól ismert humoristák mellett. Lakatos László a döntőben láthatott új tehetség, Aranyosi Péter pedig már nem szorul bemutatásra – szakmáról, fellépésekről, emberi kapcsolatokról kérdeztük őket.

Meséljétek el, hogy kerültetek erre a pályára? Hogyan keltette fel az érdeklődéseteket?

AP: Történelem-művelődésszervező szakra jártam a főiskolán, és ez tulajdonképpen a szórakoztató szakmába vág. Mivel a Rádiókabaré rajongója voltam gyerekkorom óta, oda kértem magam gyakornoknak, miközben Fábry Sándort a gólyatáborokba már szerveztem. Kialakult közöttünk egy munkabarátság, de a pályára jutás nem így működik… Nem is akartam humorista lenni, hanem úgy beszéltek rá – nagyon megelégedtem azzal, hogy az Esti Showderben és a Rádiókabaréban visszahallom a poénjaimat, történeteimet. Szóval úgy kerültem ide, hogy olyan emberek, akiknek adok a véleményére, azt mondták, hogy ez nekem van kitalálva. Nem jár túl nagy energiabefektetéssel, jól érzem magam és még pénzt is keresek. (mosolyog)

LL: A tévében láttam a Comedy Centralon a felhívást, hogy új tehetségeket keresnek, ezt pedig egy kihívásként kezeltem és úgy döntöttem, belevágok. Megírtam életem első stand-up szövegét, amit beküldtem a versenyre, és később azzal léptem fel az előválogatón.

A környezetetek hogy fogadta? Kivel beszéltetek először erről, hogy a humor és a színpad felé kacsintgattok? Próbált valaki lebeszélni esetleg?

AP: Senkivel nem beszéltem erről, ez egy nagyon lassú folyamat volt. Olyan nyolc év után hittem el, hogy humorista vagyok, akkor, amikor Tóth Tibi, a legnagyobb élő kabaréíró azt mondta, hogy te, Peti, te humorista vagy. Sokan gondolják azt, hogy ez egy jó pénzkeresési lehetőség, és ebből akarnak megélni, ezért jelezném, hogy nekünk annak idején hat-hét évbe telt, amíg olyan fellépésekre kezdtünk járni, amiért pénzt is fizettek. Úgy kellene felfogni, mint Van Gogh, aki életében nem adott el egyetlen festményt sem, de mégis festett. Egy jó humorista megtalálja, hol lehet fellépni, akár a családban, akár egy házibuliban a konyhában. Tudni kell szórakoztatni három embert is. Ne azt várjuk, hogy ránk világítanak és mikrofonba beszélhetünk.

LL: A jelentkezéskor én még nem szóltam senkinek. Amikor jött a visszajelzés, hogy bejutottam a legjobb 400 versenyző közé, akkor mondtam el egy barátomnak, aki teljes mértékben támogatott. A szüleim már csak akkor tudták meg, amikor felvételre kellett menni. Lebeszélésre pedig még esélyt sem adtam senkinek.

Az első fellépésetekre emlékeztek? Lehet ilyenkor a közönség reakcióira figyelni, vagy csak arra koncentrál az ember, hogy túlélje?

AP: Ezt mesélem is az önálló estjeimen, hogy felmentem a színpadra, és 25 perc múlva lehoztak. Csak beszéltem, tébolyultan és hevülten. Több fokozat volt, mire el tudtam jutni a színpadi profizmusig, mert mi sosem voltunk tanult színészek. Legalább odáig el tudtam jutni tíz év alatt, hogy tudom, mi az eleje és mi a vége. Egy igazi hadvezér csak kettő dolgot tud eldönteni: hogy mikor és hol fog az ellenséggel megütközni, minden más csak a szerencse kérdése.

LL: Az első fellépés jó volt, azt hiszem… Őszintén szólva nem sokra emlékszem belőle. Amikor értesítettek, hogy el kell menni egy felvételre, álmomban sem gondoltam, hogy telt ház lesz… Mivel korábban soha nem voltam még színpadon, ez látszott is rajtam, rengeteg hibát követtem el; mindenhova néztem, csak oda nem, ahova kellett volna. Az előadásomból csak annyi maradt meg, hogy felmegyek a színpadra, snitt és rossz helyen jövök le. Felméri Péter gratulált is, hogy megvan az első cigány stand-upos, aki ráadásul rossz helyen megy le, én meg visszakiabáltam neki, hogy én már menekülök, Peti! (nevet) Ez volt életem első fellépése, az elődöntő felvétele.

Peti, a pályatársaktól kaptál támogatást? Van még közöttetek versengés? Milyen a kapcsolatotok?

AP: Senkivel sem vagyok igazán rosszban, van olyan, akit annyira nem szeretek, de nem a színpadi teljesítménye alapján, hanem az emberi hozzáállása miatt. Általában kollegiális a viszonyunk, de egy-két barátot sikerült azért találnom a Dombóvári és a Szupkay személyében. A rivalizálás valamilyen szinten természetes, de mivel ez egy egyszemélyes produkció, attól én nem vagyok se több, se kevesebb, hogy az előttem lévő jó vagy rossz. Régen azt gondoltuk, hogy jobb fellépni egy rosszabb után, de nem ezen múlik. Nem kettő jó percet kell csinálni, hanem harmincat vagy negyvenet.

Laci, a tehetségkutató döntőjébe jutott csapattal milyen a kapcsolatod? Versenytársak vagytok inkább vagy barátok? Általában véve hogy hat rád a versengés?

LL: Az elején bejelöltük egymást a közösségi oldalon, akkor egy-két emberrel beszéltem. A döntő után tizenhárman kaptunk szerződést, külön foglalkoznak velünk, tanítanak minket, Litkai Gergely irányításával nem hagynak bennünket elkanászodni. Amióta vannak ezek a foglalkozások, sokkal jobb a kapcsolatunk egymással, bár az elején persze voltak klikkesedések, mert rengetegen ismerték egymást. Versenytársak biztos, hogy nem vagyunk. Inkább barátok, de én meg merem kockáztatni, hogy egy család: biztatjuk és segítjük egymást, amiben tudjuk. Itt mindenkinek egy versenytársa van: önmaga, azért vagyunk itt, azért foglalkoznak velünk, mert láttak bennünk valami újat, és szeretnék kihozni belőlünk a maximumot. Ennek érdekében saját magunkkal kell versenyezni, senki mással.

Minden napot egy versenynek élek meg, de nem csak a stand-up miatt. Minden nap kapok egy új lapot, és rajtam áll, mit kezdek vele, előrelépek vagy stagnálok, netán visszalépek. Engem inkább inspirál, mert ha kitűzök magam elé több kisebb célt, és sikerül megvalósítanom, az egy pozitív visszajelzést és plusz töltést ad, hogy tovább csináljam és megvalósítsam, amit szeretnék.

Van valami olyan, amit minden fellépés előtt megtesztek?

AP: Kicsit megpofozgatom magam a háttérben, hogy kipirosodjon az arcom.

LL: Természetesen izgulok, de szerintem így van rendjén, babonám vagy különleges szokásom nincs, maximum annyi, hogy a többiekkel kötekszem és szívom a vérüket, hogy el fogják rontani. Ez szokott engem megnyugtatni, ha a többieket idegesítem. (nevet)

Hogyan szoktatok feltöltődni, kikapcsolódni?

AP: Van egy telkem, az az egyik, a másik egy kicsit a család, és rengeteg háromnapos kirándulást szoktunk szervezni külföldre, így Európa sok városát ilyen háromnapos turné keretében bejártuk. Legutóbb Nápolyba utaztunk, nyáron pedig meccsen voltunk Hadházi Lacival Marseille-ben az Európa Bajnokságon.

LL: Számomra az a feltöltődés, ha a fiammal vagyok, amúgy pedig alszom és szeretek jókat enni.

Ha kívánhatnátok magatoknak valamit, mi lenne az?

AP: Hogy legyen erőm a döntéseim mellett kiállni, és ne bolonduljak bele azok súlyába. Irtózatosan sok dolog nyomaszt. Lehet, hogy így kellett történnie, de történhetett volna másként is. Drámaian rossz döntéseket nem hoztam, de mivel egy életünk van, az emberben megfordul a gondolat, hogy mi lett volna, ha máshogy döntök valamikor.

LL: Azt, hogy a fiamnak a legjobb apa lehessek, megadjak neki mindent, amire szüksége van, és tisztességes, becsületes embert neveljek belőle. Karriert illetően nem kívánnék, mert kaptam egy lehetőséget a Comedy Centraltól és a Dumaszínháztól, én pedig élni fogok vele. (mosolyog)

Peti, mit tanácsolnál azoknak, akik most indulnak el ezen a pályán?

AP: Egy, hogy ne adják fel. Kettő, hogy ne gondolják, hogy tizenöt-húsz fellépés után már humoristák, három, ki kell találni háromszor tíz jó percet. Gyakoroljanak mindenhol, akár házibulikon, akár baráti társaságban, a buszon vagy a villamoson. Meg kell keresni a közönséget, másképp nem megy – nincsen benne varázslat.