Szerinted két klón közül kinek van igaza?

Ezt miért kérdezed?

Mert már több helyen elmondtad, hogy akkor vagy hajlandó komolyan venni egy interjút, ha az elején szokatlan kérdést kapsz.

Ez igaz, mert tényleg mindig, minden újságíró ugyanazt a hat kérdést teszi fel.

Tippelhetek: Hogyan lettél humorista? Honnan jönnek a poénok? Otthon is vicces vagy-e… gondolom, ezek.

Igen. Úgyhogy amikor megkaptam a Karinthy-gyűrűt, az átadást követően nyilvánosan felolvastam ezt a bizonyos hat kérdést és meg is válaszoltam azokat.

Profi. Kihúztad a lélektelen interjúk méregfogát.

Á, dehogy húztam ki. Öt perc múlva minden újságíró feltette ugyanazokat a kérdéseket. Aki mégsem, az meg kijegyzetelt rólam adatokat az internetről, és megkérdezte, hogy tényleg úgy van-e. Mondtam: úgy van. Ha ő nem színlel érdeklődést, akkor én nem színlelek odaadást.

Nincs túl jó véleményed az újságírókról.

A többségükről. De megmondom, mi van: leggyakrabban nem újságírók írnak újságot.

Hanem?

Hanem bárki. Mindenki újságíró, aki írt már levelet, mindenki DJ, aki betett már lemezt a lemezjátszóba és mindenki fociedző, aki focizott már a kisfiával. Nálunk már mindenki mindenki. Én egyébként voltam újságíró, úgyhogy tudom, miről beszélek.

Sok minden más is lehettél volna. Felvettek a Testnevelési-, Rendőrtiszti-, Mezőgazdasági- és Államigazgatási Főiskolára, igaz – egyiket sem fejezted be. Miért jártál például a Testnevelési Főiskolára?

Edző akartam lenni.

Milyen edző?

Lövész. Sportlövő voltam. Nagyon szeretek lőni. Apám is lövészedző volt.

Mi a jó a lövészetben?

Tízest lőni.

Lőni egyetlen mozdulat.

Az csak a csúcspontja egy folyamatnak. Mint a golfütés. Viszont azt a mozdulatot sok minden előzi meg: felkészülés, gyakorlás…

Lősz még?

Lövök. Van légpuskám.

Svéd szarvasra jó?

Állatot nem bántok. Csak célba lövök otthon.

A rendőrségnél komolyabb célpontokra is kellett volna…

Rendőrségi kutyakiképző akartam lenni. Az sem lettem.

Ha már Svédország. Dolgoztál ott egy ideig. Mit csináltál?

Egy farmon tehenet fejtem, szántottam, vetettem. Pénzt kerestem.

Nem akartál kint maradni?

Nem. Mindkét lányom dolgozott nyugaton, és ők is örömmel jöttek haza. Azt mondják, nagy becsapás, hogy ott más sincs, csak boldogság. Beállhatsz rabszolgának húszévesen, és az is maradhatsz életed végéig. Azt mondják például, Tajvanon nem az van a fogorvosnál, hogy a gyereket beültetik a székbe, aztán a doktor bácsi mesél neki, hanem kényszerzubbonyt adnak rá, lekötik, kipeckelik a száját, és megcsinálják a fogát. Amerikában, ha komolyabban megbetegszel, mindened rámegy.

Honnan a sokrétű érdeklődés? Gondolom, sokat olvastál.

Onnan is. Tégláson, ahol gyerekeskedtem, volt a faluban egy könyvtár, mindenki odajárt, menő dolog volt olvasni. A gyerekek egymástól lesik el, mi a menő.

Ez sajnos a felnőtteknél is így van.

A felnőttek többsége gyökér.

Nem tudom, hogyan hülyülnek el az egykor kedves, aranyos gyerekek. Például felnőttként megmondják a kicsiknek, hogyan kell játszani. Miközben ők maguk ezt már régen elfelejtették! Meg amúgy is mindenki szereti megmondani, hogyan kell élni az életet, mit, hogyan kell csinálni.

Újságíróként te is oszthattad volna az észt.

Ahol én dolgoztam, ott nem nagyon. A ’90-es évek elején-közepén indult Kretén című humoros lapnak írtam és rajzoltam. A Kretén az amerikai MAD magyar változata volt. Vicces írások, képregények, karikatúrák voltak benne. Oda különben nem én jelentkeztem.

Hanem?

Voltak már akkoriban írásaim, amelyek elkezdtek önálló életet élni. Mások nevén is megjelentek itt-ott. De volt egy anyagom, a Piroska és a farkantás, amivel egy lány a Ki Mit Tud középdöntőjéig jutott, és amikor elindult a Kretén, oda többen is beküldték, mondván, hogy ők írták. A szerkesztő tudta, hogy itt valami nem stimmel, ezért, amikor leközölte, odakerült alá egy szöveg, hogy „keressük a valódi szerzőt”. Jelentkeztem.

Írni jobb vagy beszélni?

Szeretek beszélni, de írni is jó. Vicceset írni.

Honnan tudod, hogy vicces?

Szerintem az ember akkor ír vicceset, ha jó érzéssel írja, és írás közben ő maga is úgy érzi, hogy vicces. Néha meg, amikor a Litkaival közösen írunk, akkor meg az a jó, ha annyira röhögünk, hogy ütjük az asztalt. Csinálom ezt néhány évtizede, úgyhogy számomra nem akkor derül ki egy szövegről, hogy vicces-e amikor a közönség elé kerül.

Te is úgy vagy, mint az írók, újságírók többsége, hogy mielőtt nekifogna az írásnak, fel-alá járkál, és az égiekhez könyörög egy jó első mondatért?

Nem. Én állandóan gyűjtögetem az érdekesebb híreket, mondatokat, aztán azokat összerakom egy mappába, és amikor nekiülök írni, akkor azokból válogatok. Nem kell rettegnem, hogy nincs poén.

A humoristának amúgy fontos egy jó első mondat?

Nekem talán kevésbé, mert engem ismernek.

Neked melyik az első mondatod?

Jó estét kívánok!

Valóban bravúros.

Jó, de nekem már nem kell már megfognom a közönséget. Amúgy meg fontos persze. Mint a könyvek esetében. „Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.” Ez az Előretolt helyőrség első mondata.

Gyerekkoromban ezért az első mondatért olvastam el a könyvet. Később aztán már tudtam, hogy mit várhatok Rejtő Jenőtől.

Csakhogy a jó első mondat után kell még további száz. Nehéz lehet mindig megújulni.

Hát igen. Mindenki olyat akar írni, amilyet még nem írt más, olyan zenét akar szerezni, amilyen még nem volt. De ilyeneket már nemigen lehet.

Idézni is bátran szoktál. Egyszer azt: A boldogság olyan mint a matek: meg kell tanulni. Máskor Glenn Gouldot idézted, aki úgy búcsúzott a koncert végén a közönségtől, hogy „Hazafelé hajtsanak a járdán, mert a legtöbb baleset az úttesten történik”. Gyűjtöd az efféléket?

Boldog vagyok, ha rábukkanok egy-egy ilyenre. Ezek nagyon jó támpontok az élethez. Elmondom műsorban, interjúban, fontos. De nem bonyolult ez:

abból lesz humorista, aki megjegyzi azokat a poénokat, amelyekbe belébotlik a híreket hallgatva, az utcán, baráti társaságban. Végül az lesz ezekkel a történetekkel, amit Charles Bukowski mondott: az ember általában ugyanazokat a sztorikat meséli, amelyek aztán az idők során felveszik azt az alakot, ahogyan meg kellett volna történniük.

Vagyis te is színezed, alakítod ezeket.

Igen, és egyre jobbak lesznek. Egy egyszerű sztorit feldíszíteni az jó. Különben ezt csinálja minden humorista.

Nehezebb élethelyzeteket humorral oldasz meg?

Próbálom viccesen, kedvesen. De nem szórom a poénokat, nem akarok senkit zavarba hozni, mert azért az emberek karmolnak. Zavarba hozzák ők saját magukat.

Hogyan?

Meglátnak, odajönnek, vigyorognak, egymást bökdösik: „Na, itt van az a csávó a tévéből!” De ennél többet nem tudnak mondani.

Szelfi?

Hajaj! Borzasztóan rühellek fényképezkedni, közben meg az emberek imádnak ismert emberrel szelfizni. Imádják ugyanis lefényképezni magukat.

Mármint magukat az ismert emberrel.

Nem. Saját magukat. Aki mellett ott áll az ismert ember. A minap is valaki visszajött, hogy ismételjük már meg, mert ő belepislogott. Akkor kit fényképezett?

Jó, de ez az ismert ember számára mégiscsak kötelesség valahol, nem? A néző szent.

Az nem néző, aki az előadás előtt az utcán megállít, hogy csináljon velem egy közös képet, mondván: „Te vagy a legnagyobb kedvencem!” Ilyenkor azt szoktam kérdezni: „Akkor miért vagy kint? Miért nem vagy bent a teremben?” De az sem néző, aki az interneten nézi meg az oda feltett műsorokat.

Az internet nem a legnagyobb barátod. Nem pörögsz a közösségi médiában.

Valamelyik nap egyenesen azt gondoltam, hogy kitörlöm magam onnan.

Mindenki tombol, mindenki kurva okos, mindenki megmondja az igazságot, mindenki mindenkit gyűlöl, mindenki osztja a negyedinformációs baromságokat…

Honnan tájékozódsz?

Olvasom a híreket.

Egyik hír ellentmond a másiknak.

Beszélgetni kell róluk olyanokkal, akiknek hiszel, vagy aki okosabb, mint te. Régen hiteles emberek vezettek a televízióban műsorokat, nem pedig olyanok, akik kivasaltatták a herezacskójukat. A demokráciában mindenkinek jogában áll hülyének lenni, és nagyon sokan élnek is ezzel a joggal.

Egyszer azt mondtad, hogy a világ ostobaságai elől a gitárodhoz menekülsz. Az nyugtat meg.

Naponta gitározom, és rendszeresen zenélek a barátaimmal, Szurcsik Józsi képzőművész műtermében szoktunk összejönni. Zenészek, egyéb művészek. Nagyon szeretem.

Pedig zongorázni tanultál.

Tégláson volt egy zongora, amelyiknek a legtöbb billentyűjéről le volt kopva a csontlap, és tollal volt rájuk írva, hogy melyik milyen hang. Nem is szólt mindegyik billentyű. Ketten kezdtünk el zongorázni, én sajnos nem hoztam a várt eredményt, viszont az osztálytársam ma a bécsi Stefanskirche orgonistája.

Most milyen zenét játszotok?

Szabadzenét, főleg magunknak. Egyszer-egyszer fesztiválon, kiállítás megnyitón lépünk fel, de ebben nem ez a siker. Hanem az, hogy olyan emberek jönnek néha velünk zenélni, mint a Pálvölgyi Géza az egykori East-ből, a trombitás Mákó Miki, megesett, hogy az efZámbó is zongorázott velünk. Van aztán egy zenekarunk a Wahornnal is a Bozontos remény. Különben pont a Wahorn mondta egyszer, hogy régen egy prímás nem azért ment el a táncházba, hogy híres legyen, hanem egyszerűen azért, mert zenélni akart.

A feleséged pszichológus. Szoktál tőle tanácsot kérni?

Ő a családban nem pszichológus, hanem feleség, anya. Kérhetnék tanácsot különben.

De nem kérsz. Jól vagy magaddal? Kerek a világ?

Hogyne, persze. Rádióztam, szerzőként, előadóként állandó tag voltam a Rádiókabaréban, zenélek a barátaimmal, szerepeltem filmben, ahol Eszenyi Enikővel játszhattam, nagyon sokat fellépek, írok, kaptam díjakat, sikeres vagyok. Ha ezt nyomorultnak érezném, akkor nagy lenne a baj. A műsoraim nagyon mennek, általában dupla esteket kell tartanom. Bár a múltkor egy húzós három hét utolsó előadásán azt éreztem, ezt tényleg nem tudom még egyszer elmondani. Aztán ittam egy kávét, felmentem a színpadra, és végül az is nagyon jó volt.

Készül az új önálló ested?

Már megvan a címe: Megyünk a levesbe. Ehhez gyűjtögetem, rendezgetem, csiszolgatom a poénokat. Csak ősszel kerül színpadra, pedig már nagyon mondanám az újat, de a közönség még kéri a régit. Persze megértem, én is hússzor megnéztem a kedvenc humoristámat, és bár tudtam, melyik poén következik alig vártam, hogy mondja. Szóval ősszel jön az új műsor. Aztán majd az is megy a levesbe.