Hány nyulad van?

Egy sem.

Nincs nyulad? Minden bűvésznek van nyula.

Nekem nincs. Galambom sincs.

Azt hittem, most megtudom, hogy tényleg pörkölt lesz-e a nyugdíjas bűvésznyúlból.

El tudod képzelni, hogy az ember jóízűen eszi a kollégáját?

Apukád, Badár Sándor mesélte, hogy azért vette neked az első bűvészkellékeket, mert örökmozgó gyerek voltál. Valamivel le akart kötni.

Horányban éltünk, romantikus természeti környezetben, és tényleg aktív gyerek voltam. Mindenhová futva mentem, minden érdekelt.

Semmi nyugi?

Miközben rohangáltam és tekertem a pedálos gokartomat, voltak azért nyugodtabb kedvteléseim is: versenyszerűen sakkoztam, szerettem rajzolni és imádtam a verseket. Az első bűvészkellékek tényleg lefékeztek egy kicsit, de igazán akkor kaptam rá a bűvészetre, amikor nyolcévesen, apukám segítségével megtaláltam a mesteremet, Molnár Gergelyt. Nagyszerű, kedves ember, és nagyon jó bűvész. Hetente többször jártam hozzá Budakeszire.

Kisgyerekként hetente többször átutaztál Horányból Budakeszire a mesteredhez? Azért ez elszántságot feltételez.

Elszánt voltam, tényleg. Színpadi bűvészettel kezdtem, klasszikus golyó-, kendő-, kötél- és karika trükkökkel. Tízéves koromban indultam először versenyen, második lettem. Tizenkét évesen volt az első nyilvános fellépésem.

Gondolom, akkor el is dőlt, hogy bűvész leszel.

Nem, mert

alapvetően nem vagyok célorientált ember, nekem inkább az út a fontos, nem feltétlenül a cél.

Úgy mondod, mint a taoisták.

A taoizmus tényleg közel áll hozzám. Igen, az út a fontos. Viszont amelyik úton elindulok, azon kitartóan haladok. A bűvészkedést nagyon sokat gyakoroltam, versenyek előtt napi tíz órát is.

A siker után biztosan mást sem csináltál, csak gyakoroltál és felléptél.

Így is történhetett volna, de visszafogtak a szüleim. Nagyon helyesen úgy gondolták, hogy az ember idő előtt ne váljon pénzkereső robottá. Egy kamasz élje a kamaszok életét. Mászkáljon a haverokkal, bulizzon, ilyesmi.

Miért jelentkeztél a Budapesti Gazdasági Főiskola (ma már egyetem) Külkereskedelmi Karára, ahol Kommunikáció és médiatudomány szakon tanulsz?

Mert a bűvészet mellett érdekel az újságírás is, az egyetemi lapba gyakran írok cikkeket. És jó, ha van egy diplomája az embernek.

Apukád nyomán nem akartál színész vagy stand-upos lenni?

Azokban a családokban, ahol a művészet apáról fiúra öröklődik, ott általában nincs presszió, hogy na, fiam, te is legyél zenész, vagy színész. A gyerek látja, hogy a szülei olyan munkát végeznek, amiben örömüket lelik, és ő is vágyik erre. Vagy arra, hogy legalább hasonló munkája legyen. Olyan, amelyben szabad lesz, és ki tud teljesedni. A filmezés környékén sok ilyen akad. Engem pont nem a színészet fogott meg.

Hanem?

A kamera mögötti munka. A világosítóé, a vágóé, a rendezőé, de főképp az operatőré. A képkészítés különösen tetszett. Az utóbbi időben az állókép érdekel. Nagyon szeretek fényképezni. Tanulok is, rendszeresen járok fotókiállításokra, fotótúrákra. És a jövőben akár egyetemi keretek között is tanulnám ezt a gyönyörű szakmát.

Van egy trükköd, amelyben másfél perc alatt végignézel egy pakli kártyát, és ennyi idő alatt megjegyzed a lapok sorrendjét. A tanulásban biztosan sokat segít a jó memória.

Egyszer pszichológia órán pont a memóriáról volt szó. A tanárnő elsorolt húsz szót, majd azt kérdezte, hogy ki jegyzett meg ezek közül egy és öt között. Néhányan feltették a kezüket. Ki jegyzett meg öt és tíz között? Ekkor jelentkeztek a legtöbben. Végül megkérdezte, hogy van-e, aki tíz és tizenöt között tudna felsorolni, erre hárman vállalkoztak, de csak az egyikük tudott tizenkettőt felidézni. Jött a tanulságok levonása, amikor szóltam, hogy itt volnék még én is, és elmondanám mind a húszat. Ha sikerül, megkapod az ötöst, mondta a tanárnő, de látszott: biztos abban, hogy nem fog menni.

Mire te elmondtad.

Igen, ráadásul sorrendben, mire megtapsoltak a többiek. Aztán még azzal is megfejeltem a dolgot, hogy elmondtam visszafelé is, végül elmondtam a szavakat a sorszámuk alapján is.

Akkor neked tényleg fantasztikus a memóriád.

Sajnos nem. Vagy máshogyan, mint másnak. Húsz szót vagy egy pakli kártya lapjainak sorrendjét viszonylag hamar meg tudom jegyezni, de az arcmemóriám pocsék, és a nevekkel is bajban vagyok.

Ez kínos tud lenni.

Nekem mondod?! Az egyik fellépés után odajött hozzám egy volt gimnáziumi osztálytársnőm, hogy szeretne autogramot kérni. Eddig semmi baj. Csakhogy azt is hozzátette: névre szóló aláírást adjak neki. Na, most négy éve ballagtunk, úgyhogy ennek sem kellett volna problémát okoznia. Másnak…

Azért kivágtad magad…

Próbáltam. Mondom: hogyan írjam a nevedet? Mosolyog: Hát úgy, ahogy hívnak. Jó, mondom, de hogyan becézzelek? Rám néz kikerekedett szemmel: Hát úgy, ahogy a gimiben…. Húztam az időt, végül megkérdezte: nem emlékszel, mi? Zavartan vallottam be, hogy tényleg nem. Ennyire rossz az arc- és a névmemóriám.

A trükköket hogyan jegyzed meg?

Nem tudom. Azokat megjegyzem.

Napra készen tudok két-háromszáz trükköt. Sokszor azt érzem, hogy nem is én emlékszem mindegyikre, hanem az ujjaim. Mint a zenészeknél.

2015-ben a Hungary’s Got Talent országos népszerűséget hozott neked.

Ez tényleg fordulópont volt az életemben. Már az előző években futó Csillag születik idején is felmerült, hogy elinduljak-e, de úgy éreztem, tizennyolc éves gimnazistaként még nem vagyok rá kész. Nem akartam kihagyni és átugrani lépcsőfokokat, mert tudtam, ha az ember hirtelen nagyot lép felfelé, akkor meghúzza a hátát…

A bűvész könnyebben csajozik, mint más?

Ezt nem tudom, mert nekem annyira részem a bűvészkedés, hogy mindig van nálam egy pakli kártya. Most is. Ha nincs, akkor úgy érzem magam, mint aki rosszul lát, és otthon hagyja a szemüvegét. Másrészt nekem nem okoz gondot a kommunikáció, ritkán jövök zavarba.

Akkor sem, ha a fellépés közben beszólogatnak a nézők?

Akkor sem. Inkább feldob. Szeretek rögtönözni, és végül valahogy mindig vicces lesz a párbeszéd.

A leskelődők? A leleplezni vágyók?

Olyan trükköt kell a színpadra vinni, amit szinte százszázalékosan tud az ember. És akkor hiába leskelődik valaki, hiába akar leleplezni. A műsorom kilencven százalékát bárhonnan lehet nézni.

Mindenki arra kíváncsi, hogyan csinálod a trükköket. Kinek mondod el a megfejtést?

Senkinek.

Apukádnak?

Neki sem. Ő szeret csodálkozni, én szeretem megőrizni a titkot.

Miközben egy csomó trükköt meg lehet vásárolni a bűvészboltokban, a megoldásuk megtudható szakkönyvekből.

A könyvek pont annyira drágák, hogy egy kíváncsi érdeklődőnek ne érje meg megvenni. Másrészt ahhoz, hogy megértsd, kell bizonyos előképzettség.

És, ha mégis megérti, megtanulja valaki?

Akkor sincs semmi, hiszen a trükköknek az ember egyrészt saját személyiségével ad súlyt, másrészt az előadás módjával. A bűvészet hatvan-hetven százalékban előadásmód kérdése, harminc-negyven százalékban meg rengeteg gyakorlás. Viszont az egyik nem működik a másik nélkül.

Nagyon sok saját trükköt fejlesztesz, és ezekbe bevonod a mai technikai eszközöket is. Óriáskivetítőt, mobiltelefont, tabletet…

Újabban a Facebookot is, és úgy tudom, ilyet még senki sem csinált a világon. A kivetítő meg azért kell, hogy azt a szalonbűvészetet, amely csak néhány fős közönség előtt élne meg, nagy helyeken is meg tudjam csinálni. De a bűvészet általában is megváltozott.

Amennyiben?

A bűvészet ma már modern, összművészeti produkció. Jobban elmosódik a határ a néző és az előadó között, mint régen. Mindez látható az interneten, de az évente bemutatott Illúzió mesterei című műsorban is, amely egy budapesti nemzetközi bűvész és illuzionista show. A modern bűvészet ma már elegáns, szellemes, intelligens előadók terepe.

A világ először talán a Dynamo nevű utcai bűvész meghökkentő videóin kapta fel a fejét.

Többször találkoztam vele, legutóbb Angliában egy bűvészkongresszuson. Mutogattunk egymásnak trükköket, beszélgettünk. Nagyon kedves, szerény srác, profin felépített karakter, igazi világsztár, de szerintem – bár nagyon jó, amit csinál – szakmailag mégsem tartozik a legjobb bűvészek közé. Viszont sokat tett azért, hogy még többen megszeressék a bűvészetet, más legyen a megítélése, és azt is megmutatta, hogy ez a művészeti ág is megújult.

Tény: ez már nem a lóhátról hátrafelé nyulazós világ.

A bűvészetben hasonló forradalom és generációváltás zajlik, mint a humorban. Ha tizenöt évvel ezelőtt megkértél az utcán egy embert, hogy mondjon egy humoristát, akkor biztos lehettél abban, hogy a régi, Hofit említi. Ma a legjobb stand-uposokat. Ugyanez van a bűvészetben is. Néhány évvel ezelőtt a bűvész szó hallatán mindenkinek Rodolfó jutott az eszébe, ma már talán mások is.

Ha már a stand-upnál tartunk, Káprázat című műsoroddal fellépsz a Dumaszínházban is.

Így van. Ez egy kötetlen, humoros formában történő bűvészkedés, aminek talán a legfontosabb eleme a kapcsolat a közönségemmel.

Fontos a szöveg?

Fontos. Arra törekszem, hogy már az első percekben megteremtsek valamiféle baráti kapcsolatot a nézőkkel. És, ha már barátok vagyunk, akkor nincs miért aggódnom, akár hibázhatok is, hiszen az ember a barátjának sok mindent elnéz. Meg aztán nem is akarom, hogy valami természetfölötti lénynek lássanak. Meghagyom játéknak a játékot.

Láttál már bűvésztől igaz csodát?

Egyszer Las Vegasban megnéztem David Copperfield műsorát. Az egyik mutatványában egy kis földönkívülivel  bűvészkedett. Végül azt mondta, nagyon figyeljünk, mert most jött érte a családja, ekkor három-négy másodpercre elsötétült a nézőtér, és amikor pillanatok múlva világos lett, ott lebegett a fejünk felett egy hatalmas repülő csészealj. Nem volt felfüggesztve, tényleg ott lebegett, felállva meg is érinthettem volna. Végül lassan elindult a színpad felé, és felrepült rá. Itt el is engedtem a dolgot, ma sem tudom, hogyan csinálhatta. Hátradőltem, és élveztem a műsort.

Mostanában sokat beszélnek arról, hogy a bűvészet és a tudomány komolyan veszi egymást. És nem csak a trükkök megalkotásánál. Híres bűvészek, Johnny Thompson, Apollo Robbins és mások előadásokat tartanak például agykutató konferenciákon.

Ez így van, mivel az illúzió létrejöttének érdekében, ahogy azt egyszer Kelle Botond barátom, bűvészkollégám fogalmazta meg: „az emberi agyat célozzuk meg, annak sebezhetőségét, hiányosságait használjuk ki.” Az én mesterem, Molnár Gergely különben hosszú évek óta a szkeptikusok összejövetelein tart előadásokat. Komoly tudósoknak, gondolkodóknak bűvészkedik, akik pontosan ugyanolyan értetlenül állnak a trükkök előtt, mint az átlagos nézők. Logikus megoldásokat keresnek, de itt más a logika.

Szerinted mi a bűvészet haszna a szórakoztatáson túl?

A bűvészet alaposabb ismerete nagyon sokat tudna adni az embereknek ahhoz, hogy miképpen működtessék a pszichológia tudományát a mindennapokban. Hogyan fordítsák azt saját hasznukra, megnyugvásukra, örömükre. És annak is örülnék, ha az én produkcióimnak az elsődleges direkt hatáson, a „csodán” vagy az illúzión kívül mindenki számára egyértelmű lenne a második szintje is.

Az mi?

Ez pedig nem más, mint hogy

az embernek nem árt néha egy picit felülvizsgálnia a valóságot. Elgondolkodni azon, hogy a megfogható, materiális dolgokon túl létezik néhány megfoghatatlan, valódi titok. A világra néha úgy is rá lehet nézni, ahogy a gyerek csodálkozik rá, amikor még nemigen érti annak működését. Szóval a bűvészet, és a művészet üzenete az, hogy nem kell mindent halálosan komolyan venni és érteni. Látni, átélni és meghagyni a dolgok egy részét a maguk titokzatosságában, az is szép tud lenni.