Édesanyád pedagógus, édesapád mérnök, te pedig jogászból lettél humorista. Szüleid mit szóltak ahhoz, hogy dr. Litkai Gergelyből a bohémvilág Litkai Gergője lett?

Mindenben támogattak. Tudták, hogy felelősségteljesen gondolkodom, nem féltettek. Biztosak voltak abban, hogy itt sem fogok elkallódni.

Komoly kisgyerek voltál?

Szerintem átlagos. Általános iskolás voltam, amikor megjelent nálunk a számítástechnika, a PC, a ZX Spektrum, a Commodore 64, ezekkel játszottam legtöbbet, még programozó tanfolyamra is jártam. De szerettem kirándulni, jártam színjátszó szakkörbe és nagyon sokat olvastam. Ja, és volt villanyvasutam is… pontosabban a faternak volt, és néha engem is bevont a játékba…

Sport?

Sportoltam, de bármit csináltam a sportpályán, minden sérüléssel, vagy valami szomorú balesettel végződött.

Estem el úgy az atlétikai pályán, hogy az orvosok a lábamon keletkezett sebből órákon át szedegették a salakot csipesszel. Megszúrtam magam gerellyel, tenisz közben olyan ügyetlenül röptéztem, hogy a kézfejem egyszerűen arrébb csúszott egy centivel. Focimeccs előtt, bemelegítés gyanánt indiánszökdeltem a lukakkal teli súlylökő pályán…

Nem érdekelt sem a pedagógia, sem a mérnöki munka?

Édesapám autótervezéssel foglalkozó gépészmérnökként dolgozott, és az ő érdeklődése azért rám is átragadt. Voltam vele még operaelőadással kombinált autógyár-látogatáson is Németországban.

Dalra fakadtak az autógyári munkások?

Nem. Drezdában először elmentünk az autógyárba, és megnéztük, hogyan készül a Volkswagen Phaeton, utána megnéztünk egy előadást a Semper Operaházban.

Adódott, hogy mérnök legyél, mégis a jogi egyetemet választottad. Miért?

Mindig érdekelt a jog.

Szeretem, ha egy általánosból valami konkrétra kell következtetni. Vagy egy konkrétból valami általánosra. A jogban még az is jó, hogy egy jogásznak a másik fejével kell gondolkodnia, ami szerintem nagyon érdekes.

Pedig az ember saját fejével gondolkodva kicsit több kapaszkodóra talál az életben.

Igen, de éppen ez az izgalmas a jogi munkában, általában, a gondolkodásban, különben a humorista pályában is, hogy el lehet engedni ezeket a kapaszkodókat néha. Ahogy közhelyesen mondani szokták: ki lehet lépni a komfortzónából.

Melyik terület vonzott jogászként?

Gazdasági, társasági és kereskedelmi joggal szerettem volna foglalkozni. Foglalkoztam versenyjoggal is.

Nem akartál izgalmasabb életszagúbb területen mozogni? Ügyvéd, ügyész vagy bíró lenni? A büntetőjogászat nem érdekelt?

Nem. A bűn és a bűnhődés legfeljebb irodalmi szinten vonzott. Nem akartam az élet ilyen mélységeibe leszállni. A büntetőjogban nagyon sokszor egy-egy emberi élet végpontja jelenik meg, és ez nekem sok.

Nem bírtad volna ennek a lelki terheit?

Nem, mert nagyon empatikus vagyok. Nekem a vitás esetekben biztosan az lett volna a célom, hogy mindenki jó szájízzel kerüljön ki a dologból. Mert, ha az egyik nyer, akkor törvényszerűen van egy vesztes is, és ez rossz.

Hogyan kerültél a humor közelébe?

Hetedikes koromtól Földessy Margit színjátszókörébe jártam, mások mellett például Lengyel Tamással, Gyárfás Dorkával, Kolovratnik Krisztiánnal. Talán első éves egyetemista voltam, amikor az HBO tehetségkutatót hirdetett, és a színjátszó körben biztattak, hogy induljak el rajta. Egy pincében volt a meghallgatás, én előadtam, amivel készültem, akik meg velem szemben ültek, nevettek. Ez volt a Mennyi? 30!

22 évesen, megnyerted az 1998-as Humorfesztivált is. Mivel?

Az Érettségi című jelenettel. Benedek Miklós és Rudolf Péter adta elő, arról szólt, hogy az érettségin csökken a színvonal, ezért olyan feladatokat adnak a tanárok, mint Petőfi és Arany külső összehasonlítása. Nagyon jó élmény volt, mert pontosan érezték, hogy mit és hogyan szeretnék mondani a jelenettel. De akadtak ilyen színészek az életemben később is: Mucsi Zoltán, Molnár Piroska, de mondhatnám Kocsis Gergőt, Vinnai Andrást vagy Dankó Istvánt is. Ők egyébként most játsszák a DEKK Színházban a Magyarnátha című darabot, amelynek néhány jelenetét én írtam.

A siker nyomán a Fábry-féle gegcsapatba kerültél. Azért ott a humor minőségét és a poénok mennyiségét tekintve magasan volta a léc…

Nem izgultam, mert akkor még ügyvédként dolgoztam, úgyhogy független tudtam maradni, nem voltam ennek a lehetőségnek kiszolgáltatva.

Mit szóltak a többiek, hogy a művészközegen kívül létezett egy úgynevezett komoly életed is?

Nem foglalkoztak vele különösebben.

Délelőtt jogász, este humorista. Benned sem okozott ez kettősséget?

Egyetlen esetre emlékszem, ami furcsa volt.

Ügyvédjelöltként néhány biztonsági őr ügyén dolgoztam, akik egy multi cégen szerettek volna behajtani túlórapénzeket. Ismertek humoristaként, jártak az előadásaimra, rajongók voltak, közben velem kellett egyezkedniük egy salgótarjáni panel konyhájában.

Dolgoztál Friderikusz Sándor Meglepő és mulatságos című műsorában, az Osztálytalálkozóban és a Fantasztikus Európában, valamint Hajós András Késő Este Hajós Andrással című showját is te szerkesztetted.

Óriási élmény volt, hogy a Friderikusz geg-csapatának tagja lehettem. Ott dolgozott mások mellett a Horváth Zoltán a HVG főszerkesztője is, én pedig nagy HVG olvasó voltam, és fura volt látni, ahogy a legkomolyabb gazdasági hetilap és a legnépszerűbb show műsor az ő személyén keresztül összeér. Ott dolgozott Kőhalmi Zoltán is, aki később megörökölte Horváth Zoltántól a vicces címlapok készítésének lehetőségét, és a mai napig csinálja. Hajós műsorának pedig hosszabb kifutási idő kellett volna. Eleinte a Barátok közt című sorozat is vergődött, de egy idő után egyre többen nézték, mára az RTL Klub egyik igáslova lett.

Belekerültél a népvidámításba, végül a Dumaszínházba.

Ardai Tamás filmrendezőt ismertem, vele dolgoztam együtt egy film előkészítésén, ő és Sáfár Zoltán, a Godot Galéria valamint a Godot kávézó tulajdonosa hívott, hogy a Godot kávézóban szervezzem meg a magyarországi stand-upot. Hozzak fellépőket, szervezzek tehetségkutatókat.

Eleinte a Godot Dumaszínház valamiféle titkos, bennfentes hely volt, műsorait nem hirdettétek, azok időpontja szóbeszéd útján terjedt.

Nem volt semmilyen marketing tevékenységünk, mert nem is volt pénzünk rá. De fel sem merült, hogy ebből rövid vagy akár középtávon értelmezhető bevételünk lesz. Viszont jó volt létrehozni, nem volt az a nyomasztó érzésünk, hogy állami vagy önkormányzati pénzekkel kell elszámolnunk. Mi teremtettük meg a kereteket, ha jöttek a nézők, jöttek, ha nem, akkor sem volt nagy baj. A mi pénzünkkel szórakoztunk, zöldmezős beruházás volt, teljes szabadság.

Volt esély a sikerre?

Van egy szubjektív érzése az embernek arra nézve, hogy mennyi esélye van a győzelemre.

Ha szívószálat exportáltunk volna, mondjuk egy olyan országba, ahol nagy hiány van szívószálból, akkor biztosra megyünk. De a humor esetében nagyon sok a kiszámíthatatlan, mozgó tényező. Hogyan fog a néző rezonálni az általunk kínált humorra, egyáltalán: lesz-e néző. Azért persze átgondoltuk, amit lehetett, körülnéztünk, hogyan működik ez külföldön, mik a hazai lehetőségek, hittem benne, és csinálni is jó volt.

Akkoriban mifelénk az átlagember nem nagyon ismerte ezt a műfajt. Tudtuk, hogy Hofit és a Fábryt bírjuk, a mozifilmekben látható amerikai humoristák láttán meg hümmögünk, mert számunkra túl vulgárisak, egyszerűek voltak.

Szerintem ebben tévedsz. Létezik ilyen humor is Amerikában, de ez éppen olyan, mintha az ottani irodalmat annak alapján ítélnénk meg, hogy a Bukowski trágár. Amerika nagy piac, sokféle humorral.

Mikor hagytad ott végképp a jogi pályát?

2008-ban, amikor főszerkesztő lettem a Comedy Centralban.

Nem volt túlságosan nagy feladat? Hiszen nálunk a humorcsatornának nem volt semmiféle előzménye.

Éppen ez volt benne a jó. Sok olyan tartalmat lehetett behozni, aminek nyoma nem volt addig a hazai szórakoztatásban. Ilyen volt többek között a Family Guy című sorozat, több amerikai tartalom, de mi sugározhattuk Hofi összes önálló estjét, és lehetett olyan kitöltő műsorokat gyártani, mint a Mogács Dániellel készített Susogós mackók, amit egy fotóstúdióban kellett megcsinálnunk néhány forintból, és mi is meglepődtünk, amikor a Facebookon villámgyorsan lett százezer rajongója. A magyar Comedy Central nemzetközi viszonylatban is sikeres lett, a lakosság számához képest arányosan többen nézték, mint az amerikai vagy a brit változatát.

Miközben vezeted a Dumaszínházat, stand-uposként fellépsz, sokat írtál, írsz a mai napig. Filmeket, sorozatokat, Munkaügyek, Fapad, Tóth János, a Dumaszínház által életre segített DEKK Színház darabjainak egy része… Nem érzed, hogy szétaprózod magad?

Bírtam, bírom energiával, nagyon élveztem ezeket a munkákat, és amikor egy picit sok az írásból, akkor bevonunk másokat is.

Azért azt érezted-e valaha, hogy most nincs kedvem írni?

Ezt minden író érzi. Még az is, aki haikukat ír. Ez általános írói érzés.

Miért ilyen népszerű a stand-up?

Mert őszinte és közvetlen. Itt bármire azonnal lehet reagálni. Hozzáteszem: a kabaré mindig pesti hangsúlyos műfaj volt, a stand-uposok pedig nem csak pesti művészek, hanem szerethető karakterek az ország minden részéből, sőt, még a határon túlról is. Sokfélék, ezért érdekesek.

És, ahogyan azt egy másik interjúban elmondtad: népszerűségének az is a titka, hogy sok mindent pótol.

Igen. Például a társadalmakból egyre jobban hiányzó függetlenséget és őszinteséget.

A világban egyre nagyobb a hitelességdeficit. A legtöbb stand-upos viszont gyorsan visszaránt a valóságba, és az ő történeteikhez iskolázottságtól függetlenül bárki tud viszonyulni.

Azt hiszem, valahogy így fogalmaztam.

Te magad miért húzódsz hátrébb a fellépésektől? Az imént a Cégeshármas című előadáson a közönség vinnyogva nevetetett, amikor a színpadon voltál.

Mert szerintem így fair. Ha már azt vállaltam, hogy a színház és a fellépők életét szervezem, összefogom, valamennyire menedzserkedem, akkor nem tolhatom magam előtérbe. A Dumaszínház munkatársai engem nem ajánlanak ki, de ha konkrétan engem kérnek egy fellépésre, nem zárkózom el.

Közönség elé állsz néha egészen különleges helyeken. Motivációs előadásokat is tartasz.

Azért szeretek elmenni ezekre a rendezvényekre, mert bár ott is igyekszem mókásan előadni a gondolataimat, teljesen más nézőpontot képviselek, mint az ott megjelenők többsége.

Amennyiben?

Szerintem ezeknek az előadásoknak a realitása fontos. Arra igyekszem ösztönözni az embereket, hogy amikor a mindennapi élet dolgait szemlélik, lépjenek egy kicsit hátrébb, és lássák meg azt a koordináta rendszert is, amelyben mozgunk, és ne csak idióta módjára rohanjunk előre olyan közhelyes elvek mentén, mint hogy: „Meg tudod csinálni!”, „Minden fejben dől el, határozd el, és akkor jó lesz!”

Vagyis gondolkodjunk?

Gondolkodjunk. Bár viccesen próbálom előadni a mondandómat, azért az intelligens hallgató számára hamar egyértelmű lesz, hogy van benne egy egészséges szkepszis a világgal szemben, ami arra int, hogy nem árt a dolgokat átgondolni. Még akkor is, ha minden olyan szépnek és motiváltnak tűnik. És, ha ezt valahol lehet propagálni, nem állok ellent. De azért elsősorban stand-upos vagyok.

Méghozzá fura témákkal. Számokkal viccelsz, a céges világ különös szokásaival…

Ilyesmikkel szerintem simán lehet tréfálkozni, de alapvetően a humanizmus alapelveit szoktam szem előtt tartani, mivel vicceljünk és mivel ne. Viszont ez egyéni iránytű, amúgy nem nagy baj, ha valaki ezeket átlépi.

A Dumaszínházban tehát véleményszabadság van.

Én mindig a véleményszabadság pártján álltam.

Nem vagyok erkölcscsősz, nem akarok valami általános Réz Andrásként vagy Puzsér Róbertként az esztétikum szablyájával lesújtani a fellépőkre. Ha valamivel nem értek egyet, azt persze elmondom a Dumaszínház művészeinek, de inkább terelgetni próbálom az embereket.

A rajongók az utcán rólad is tépkedik a kabátot? Rád rontanak aláírásért, szelfiért?

Nem. Az emberek szerintem megértették, hogy én a színpadon elmondom, amit gondolok, még autogramot is ritkán kérnek.  Nem is vagyok különleges figura: nem vagyok kövér, sovány, már szemüvegem sincsen… Ilyen szempontból nagyon nyugis az életem.

Utánpótlás? A Fiatal Félőrültek Fesztiválját nézve mintha szerényebb lenne az utánpótlás, mintha a harmincas-negyvenes korosztályban elfogytak volna azok, akik ütősen megjelenhetnének a Dumaszínház palettáján.

Tény, hogy kevesebben vannak, de rengeteg tehetségkutató volt az elmúlt években. Aki akart, eljutott a mikrofon közelébe.

Felnőtt egy stand-upos generáció…

…és felnőtt egy nézői generáció. Ma már más dolgokon nevetnek az emberek, mint régen. De ez nem is baj, hiszen, aki Hofin nőtt föl, annak nyilván furcsa a mai stand-up. Aki meg Kellér Dezsőn nőtt föl, annak meg furcsa volt a Hofi. Kicsit talán bárdolatlan. Nem fogta a függönyt, nem volt „mászékozás”, nem volt a műsoraiban a korábbi humoristáktól megszokott publicisztikai igényesség.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó humorista legyen?

Legfontosabb a humorérzék, az őszinteség, a jó ritmusérzék és a gazdag szókincs. Utóbbit az olvasottság hozza meg.

Mindenkinek azt javaslom, nagyon sokat olvasson. Növelje a szókincsét, legyen választékos, árnyalt és fogalmazzon pontosan. Ez a stand-up alapszabálya, hogy legyünk nagyon specifikusak és pontosan fogalmazzunk. Ha egy stand-uposnak nincs megfelelő szókincse, nagyon leszűkíti a lehetőségeit. Nagyon lehatárolt pályán focizik.

Szóval ezek a legfontosabbak. A többi csak értéknövelő ráadás. Olyan, mint a spoiler az autón.