„Tudom optimalizálni a pesszimizmusom mértékét.” Ez a tetszetős mondat végül nem hangzik el a Ráskó Eszterrel, a Dumaszínház új tagjával készített beszélgetésben. Viszont megtudhatjuk, hogy miért gyújtogatott gyerekkorában abroszokat, humoristának lenni hivatás vagy extrémsport, mit lehet tenni akkor, ha egy ostoba újságíró kísérleti állatnak nézi az embert, valamint az édesapja piros orrban rohangált-e a nappaliban.

Milyen gyerek voltál?

Jókedvű, harsány, beszélgetős, barátkozós és okostojás. Minden gyerekkori fényképemen nyálas vagyok, mosolygok és mondom a magamét. Nyál már nincs, a többi ma is stimmel.

Vicces családban nőttél fel?

Népszerű a családban az irónia és a cinizmus. Márpedig szerintem a humor, az irónia és a cinizmus ugyanabban a bonbonos dobozban található. De arról azért nincs szó, hogy az apám piros orrban rohangált volna a nappaliban.

Kikkel, mivel játszottál?

Főleg a bátyám barátai között éreztem jól magam. Időm nagy részében legalábbis utánuk kepesztettem.

Semmi Barbie, semmi Ken?

Dehogynem. Én abszolút a Barbie-generáció tagja vagyok. Mondjuk, ezzel kapcsolatban rossz élményem is van, a bátyám egyszer bosszúból leharapta a Ken babám nagylábujját, és nagyon megijedtem, mert nem tudtam elképzelni, hogy ezt ember tehette. Ember ilyet nem tesz.

Kire gyanakodtál?

Földönkívüliekre. Akkoriban rettegtem az ufóktól. Gondoltam ez egy igazi, csillagközi „sziciliai üzenet”.

Mi volt a terv?

Az, hogy tűzoltó leszek vagy Fábry Sándor.

Tűzoltó… szép gondolat.

Igen, csak volt két akadálya.

Éspedig?

Az egyik, hogy félek a magasságtól.

Bozóttüzek is fellángolnak. Az utcai kukák is kigyulladnak néha…

Volt egy nagyobb baj is. Valójában nem oltani szerettem, hanem gyújtogatni.

Ez valóban nagyobb probléma. Egy égő házat meggyújtani… tényleg minek?

A bátyámmal sokat gyújtogattunk abroszokat, petárdáztunk, ördögtojást, stanyeclit robbantottunk. Számunkra a halottak napja volt az egyik legjobb ünnep. Mehettünk a temetőkbe, és végre legálisan gyújtogathattunk. Igaz, csak gyertyákat, de mégis… ez volt a piromán gyerekek éves szakmai találkozója.

Maradt a fábryság?

Maradt, de nem tudtam, mi tetszik benne. Csak azt láttam a tévében, hogy ott van egy szimpatikus, különleges ember, aki szórakoztató. Fogalmam sem volt arról, hogy bizonyos értelemben ő is egy szakember, illetve, hogy ez külön szakma.

Ma már tudod.

Tudom. Pedig eleinte tényleg azt gondoltam, hogy humoristának lenni csak egy extrémsport.

Ahol az improvizálás a lényeg.

Igen. Úgyis mindent kihoz belőled az őrület meg az adrenalin, aztán hadd szóljon. De minél többet lépek fel, annál inkább érzem, hogy egy műsort mennyire fontos jól átgondolva összerakni. Sőt. Az első percben azt is levágja az ember, hogy milyen a közönség, és ha az A terv nem tűnik jónak aznap este, villámgyorsan váltani kell a B tervre.

Könnyű neked levágni, hogy milyen a közönség aktuális lelki állapota, hiszen mielőtt ráléptél volna a fábryság rögös útjára, előbb pszichológus lettél.

Szerintem az itt nem sokat számít. Nem lehet háromszáz embert egyesével megprofilozni egy perc alatt. Ez nem az egyénekről szól.

Hanem?

Tömegpszichózis, önismeret. De mondok mást: lehet, hogy én nem tudok valamit azon a napon átvinni a színpadtól a nézőtérig. Ha nekem nincs kedvem tökfőzeléket főzni, akkor rossz lesz a tökfőzelék. Lehet, hogy azon a napon inkább borsófőzeléket kell csinálni, de éhesen nem mehetnek haza.

Ha már szóba jött: miért pont a pszichológia?

Olyan gyerek voltam, aki meg akarta érteni az embereket. A mögöttes tartalmakat. Az okokat, okozatokat. Úgy éreztem, hogy ebben van potenciál, ez tartalmas életút lehet.

Gondolom, úton-útfélen azt kérdezik tőled, hogyan fér össze az, hogy napközben egy komoly cég HR-erese, szervezetpszichológusa vagy este meg afféle bohóc.

Kérdezik ezt sokan. Akik nem ismernek, azok számára tudathasadásos állapot lehet. A munkahelyemen az emberekre fókuszálunk, a szervezeti ügyekre, teljesítményt értékelünk, interjúzunk, segítünk áthidalni a kommunikációs hézagot, amelyek a vezetők és a munkatársak között vannak. Vagy csak egy csapatépítő bulit kell szerveznem, ilyesmik. Aztán este…

… jön az agy eldobása a színpadon. Oda hogy kerültél?

A színpadon sem vagyok más, mint a magánéletben. Nincs nagy difi. Először egyébként a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára jelentkeztem, kifejezetten jól sikerült, de aztán mégis megtorpantam, és el kellett telnie hat évnek, hogy újra nekifussak a dolognak.

Aztán néhány év kihagyás után elindultál a Magyarország, szereplek! elnevezésű tehetségkutatón.

Nem volt rajtam nyomás, mert akkorra úgymond, már elértem valamit. Lediplomáztam, volt egy pöpec állásom egy cégnél. Felépült az egzisztenciám, párkapcsolatom, mondhatni sínen voltam, de valami mégis nagyon hiányzott az életemből

Mi?

A móka. A fesztelenség.

Szívesen beszélsz a színpadon a hibáidról, tökéletlenségeidről. Nem érzed, hogy ez kiszolgáltat? Beskatulyáz?

Bár tényleg szívesen beszélek a gyengeségeimről, de az üzenet a végén mindig az, hogy ezekre jól reagálok, ezekből jól jövök ki. Ez egyfajta utazás a mélyből a magasba. És talán a néző számára sem az a konklúzió, hogy ez egy béna, gyenge, esetlen alak, inkább az, hogy egy vicces, erős nő.

Kikapcsolódás?

Új hobbim van. A régiségvadászat.

Szereted a régiségeket?

Utáltam őket. De a barátaim befertőztek a kincskeresés-mániával, szóval most szombat hajnalonként együtt bóklászunk az Ecseri bolhapiacon. Durva arcok, meg művelt, unatkozó nyugdíjasok árulnak ott mindenfélét, mindenki szeret beszélgetni, parádés az egész. Én csak a pikkelymintás Herendi porcelánokat keresem. Meg a hangulatot.

Gyűjtöd a sztorikat is?

Nem, inkább csak kiszakadok kicsit a hétköznapokból. Jól esik a szürreál. Pedig szöveg az volna. „Vegye meg! Különben ma nem lesz szerencsém.”, mondja az árus. Mire én: „De ha megveszem, akkor nekem nem lesz szerencsém. Akkor most mi legyen?”

A rólad keringő legismertebb sztori, amikor egy újságíró interjút kért tőled, levélben elküldte a kérdéseit, te pedig poénokkal válaszoltál neki, így végül az interjú az eredeti helyen ugyan nem jelent meg, megjelent viszont több internetes portálon, nagy népszerűséget hozva neked.

Aki írta, enyhén szólva lebecsült, és meg akart alázni. Már az gyanús volt, hogy a kérdések hemzsegtek az elírásoktól és a helyesírási hibáktól. Azt lehetett érezni, hogy valójában nem emberi minőségemben érdeklem, inkább csak, mint egy testesebb kísérleti állat.  Azt éreztem, hogy ezekre a sekélyes és ostoba kérdésekre hiba lenne komolyan válaszolni.

Mit lehet ilyenkor csinálni?

Elengedni a felettes ént. Tessék, ha azt gondolod, hogy ilyen vagyok, a kedvedért leszek most egy kicsit még ilyenebb. Egyébként is: milyen ember az, aki Facebookon, anonim fiókból közelít meg valakit, aztán az email fiókja mögé bújva ír egy ilyen sekélyes, lekezelő kérdéssort… Viszont nagyon örültem annak, hogy Litkai Gergely, a Dumaszínház vezetője egyből beállt mögém, és azt mondta: ez az interjú így jelenjen meg a Dumaszínház honlapján, ahonnan aztán mások is átvették. Így, ahogyan én válaszoltam rá. És ez bennem bizonyos értelemben végleg eldöntötte, hogy szeretnék a Dumaszínházhoz tartozni.

Néhány napja fel is vettek a Dumaszínház társulatába.

Bizony! Még várom a beavatási triciklizést a Duna jegén, de nagyon boldog vagyok!