Erdélyből származik, de magyar burokban nőtt föl. Informatikus lett, de a stand-up világában kötött ki. Felméri Péter szerint lehetne számítógépes poéníró programot írni, és ezt előbb-utóbb valaki biztosan meg is teszi. Elárulja azt is, azért mosolyog viszonylag keveset a színpadon, mert a meglepetés ereje szerinte nagyobb, ha a poén nem egy mosoly mögül jön, hanem a semmiből.

Tényleg felveszed a telefonod hangrögzítőjére az összes fellépésedet?

Amikor felmegyek a színpadra, mindig a hátsó zsebemben van a telefonom. Vannak olyan poénok, amelyek az előadás hevében bukkannak fel, de, ha nem venném fel, akkor elvesznének. Sajnálnám.

Ekkora kincs egy poén?

Igen. Ez a mi valutánk. Ezért fontos, hogy eredeti legyen, nem pedig olyan, ami lopott vagy az interneten kering.

Megesik, hogy az ember azt hiszi, ő talált ki egy poént, aztán kiderül, hogy az már létezik?

Megesik. Még az is, hogy évek óta mocorog a fejemben egy ötlet, de egy megbeszélésen valaki más mondja ki, és ilyenkor ő viszi.

Kolozsváron születtél.

Igen, de magyar óvodába, magyar iskolába, magyar egyetemre jártam, magyar barátaim voltak, lényegében egy magyar burokban nőttem fel.

Milyen gyerek voltál?

Néha szerettem áthágni a szabályokat, de ahhoz először meg kellett tanulnom, és be is kellett tartanom azokat. Jól tanultam, különösen szerettem a matematikát. Azokat a feladatokat, amelyek megoldásán gondolkodni kellett. Aprajafalván Törpapa talál négy almát, és azt el kellene osztania hat törpe között…

Egyetemre mentél, informatikus lettél, szép, egyenes életpálya.

Tényleg. Nem nagyon voltak kisiklásaim, de ezt az élet hozta így. A szüleim is informatikusok voltak, bár ők akkor kezdték, amikor még épületnyi számítógépek voltak. Nem lehetett még eléjük ülni, hanem be kellett kopogni, és beléjük kellett menni. Számomra különös világ volt. Később viszont elsők között volt otthon személyi számítógépünk, és ha olvastam, akkor gépezhettem. Márpedig én szerettem olvasni…

Mire használtad a számítógépet?

Egy világot nyitott meg előttem. Főleg a programozás. Ha a valóságban akarsz egy széket csinálni, ahhoz kell nyersanyag: fa, fűrész, ragasztó.

Ha viszont egy számítógépes program segítségével akarsz valamit létrehozni, ahhoz csak a számítógép kell. Meg az eszed. Lehet vele alkotni, és végtelen teret ad a fantáziának. Éppen úgy, mint a humor.

Nálad különben már az egyetemi diplomamunkád esetében is összecsúszott a számítástechnika és a vicces/játékos megoldás.

Ha a LEGO-robotokra gondolsz, akkor igen. Programot írtam LEGO-robotokhoz. Nagyon élveztem. A legtöbben raktározási meg egyéb adattárolási programot írtak, ami lássuk be unalmas és száraz. De a megelevenedő LEGO-robot izgalmas és szórakoztató.

Amerikába is eljutottál.

Egyetemisták számára volt egy vízum, azzal mentek ki akkoriban rengetegen. Három plusz egy hónapra szólt, a nyári vakáció alatt. Három hónapig dolgozni kellett, aztán a maradék egy hónapban meg elverni azt a pénzt, amit kerestél.

Hol dolgoztál?

Dolgoztam mosodában, takarítottam, quadot árultam, dolgoztam Burger Kingben is, igaz, ott egyetlen szendvicset raktam össze, amire elfelejtettem rátenni a tetejét, oda többet nem hívtak vissza.

De amúgy nagyon élveztem az egész kalandot.

Mire verted el a pénzt?

Kirándulásokra, apróságokra, de maradt ajándékokra is. Édesapámnak például a helyi könyvtárból ingyen elvihető National Geographics több példányát hoztam el. Egy zsáknyit. Iszonyú nehéz volt, én mégis elcipeltem valamennyit, viszont ezzel sajnos tönkretettem a derekamat.

Az informatika világa szinte havonta fejlődik. Még ma is érted, ki kivel van a gigabájtok, a bináris kódok és a metaadatok világában?

Igen, mert nagyjából követem az informatikai világ változásait. Amúgy ez nagyon fontos, mert rövidesen alapvetően fogja meghatározni az életünket. Mi most a társadalomra fókuszálunk, azon rugózunk, hogy politika, baloldal, jobboldal, meg választások, és miközben tudom, hogy ezek is fontosak, a világot meghatározó, rövidesen talán felforgató mesterséges intelligencia itt kopogtat az ajtónkon. Pedig akkoriban nagyon felkapta a fejét a világ, amikor például megalkották az első sakkprogramot, a Deep Blue-t, ami legyőzte a világ legjobb sakkozóit. Aztán tudomásul vettük, hogy ez van.

Mit kellett volna tennünk?

Figyelni arra, hogy ez mivé fejlődik. Képzeld el, a Deep Blue úgy készült, hogy alkottak egy programot, amelynek milliónyi sakkmérkőzést mutattak meg, ő azokat megjegyezte és elemezte annak érdekében, hogy amikor sakkozik, mindig a legjobb lépést válassza. Le is győzte az embert. De most kitaláltak egy olyan programot, amelyiknek nem mutattak meg egyetlen sakkmérkőzést sem, hanem önmagával játszatták. Eleinte nagyon béna volt, de négy órán belül, figyelj, még egyszer mondom: négy órán belül kifejlesztette magában azt a tudást, amit az emberek évszázadok alatt szívtak magukba! És ez a gép legyőzhetetlen. Mi van akkor, ha egy programnak mást tanítanak meg?…

Ha már itt tartunk: miért nem csinálsz poéníró programot?

Lehetne. Az ember szereti túlmisztifikálni magát, mondván, hogy a robot kifesti a piros tojást anélkül, hogy összetörné, autót vezet, zenét szerez, viszont vicces sohasem lesz. De lesz. Megírja majd a poént, a humoristának meg csak elő kell adnia.

A mesterséges intelligencia mindenre képes lesz, amire mi emberek. És annál sokkal többre is. Nem hangzik túl biztatóan, de minek áltassuk magunkat.

Hogyan kerültél a stand-up közelébe?

A Szomszédnéni Produkciós Irodának, Bálint Ferinek és Tóth Szabolcsnak köszönhetően. Ők is Erdélyből származnak, ott lettek humoristák, és amikor 2005-ben megrendezték az erdélyi humorfesztivált, a barátaim rábeszéltek, hogy jelentkezzek. Star Wars paródiát vittem, minden szereplőt én alakítottam, de ez tévedés volt.

Mert?

Mert sokan nem is tudták, hogy mi az a Star Wars, ráadásul a zsűriben ülő Nagy Bandó András nagyon lehúzós volt. Csakhogy én visszaszóltam neki, mire ő is visszaszólt, úgyhogy elkezdtük egymást szapulni, és ez jobb lett, mint maga az előadás. Olyannyira, hogy neki is tetszett, a végén még egy vacsorára is meghívott.

Nyertél?

Abban az évben nem, de a következő évre nagyon felszívtam magamat. Akkor a műsor arról, szólt, hogy én vagyok Izabella, és azért nézek ki ilyen férfiasan, mert egy atomerőmű közelében nőttem fel, de nekem van hajam, ellentétben Feri barátommal, akinek mindössze három szál haja van. Igaz, fejenként. És lehet, hogy Feri ezért is ilyen okos. Matek versenyen első díjat nyert. Meg hatodikat, meg nyolcadikat… Most kicsit gyerekesnek tűnik, de esküszöm, vicces volt. Ezzel nyertem, a Szomszédnéniék felkaroltak, vittek magukkal fellépni, és 2007 végén eljöttem a Dumaszínházba is a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára. A műsorom tetszett a dumaszínházasoknak, beindult valami. Addig nem is gondoltam, hogy ebből meg lehet élni. Hogy ennek van jövője számomra.

Mi tetszett benne a népszerűségen túl?

A stand-uposok közösséget alkottak. A fellépés után együtt maradtak, jól érezték magukat. Olyan emberek közé kerültem, akiket addig csak a tévében láttam. Akik között az eszement káosz mindig a vicc és a nevetés irányába kanyarodott. Húztak magukkal, önbizalmat adtak. Nyitott közeg volt.

Ma már – Csenki Attilával együtt – te vezeted a Fiatal Félőrültek Fesztiválja elnevezésű tehetségkutató esteket a Kompót Dumaklubban. Milyen az utánpótlás?

Most telített a piac, nekünk szerencsénk volt, mi még egy vákuumba robbantunk be. Nekik nehezebb, mert az emberek már tudják, mire számíthatnak, valamint ma már hozzánk viszonyítják őket. Azért vannak arcok, akiken nagyon tudok nevetni. Fura figurák, akikből nem biztos, hogy stand-upos lesz, de bennük van a lehetőség. Aki viszont előrébb tud lépni, az már egy profi közegbe kerül be, mi átadjuk neki azt a tudást, amit annak idején saját magunk kínlódtunk ki.

A színpadon gyakran beszélsz a családról, a mindennapokról, az utazásokról.

Az én műsoraim a hétköznapi történésekből táplálkoznak. Onnan indult az egész, hogy szingli vagyok, majd barátnőm lett, aki három éve a feleségem, és most van egy kisfiam is. Ezeket az eseményeket mind megénekeltem a színpadon. Az egészet megfűszerezve az éppen aktuális vívódásaimmal, elképzeléseimmel, gondolataimmal. Az elmúlt tizenegy évem, amióta humorral foglalkozom, szépen visszakövethető az előadásaimban is.

Keveset mosolyogsz a színpadon. Ez taktika?

Sok poén jobban működik, ha nem nevetem el. A meglepetés ereje nagyobb, ha a poén nem egy mosoly mögül jön, hanem a semmiből.

Hogyan látod magad húsz év múlva?

Azt látom, hogy még mindig ott leszek a színpadon Ez 93.4 százalékban így lesz. Szeretem ezt csinálni és azt érzem, hogy egyre jobb is vagyok benne. Jó dolog színpadra állni és megnevettetni az embereket. Most hogy belegondolok, talán inkább 95.2 százalék az esély arra, hogy ez lesz a jövőm.