Hét-nyolc évvel ezelőtt, a decemberi dömpingben történt velem valami nagyon szürreális: aznap 3 fellépésem volt, decemberben gyakran esik meg ilyen, egyik fellépésről rohantam a másikra. A soron következő cím a budai várnegyedbe szólt, egy fura étterembe. Alagsori szűk folyosókon bolyongtunk a megrendelővel, aki körülbelül a mellkasomig ért, én 172 centi magas vagyok, így nagyon meg voltam lepve, kopasz feje, és vékony hangja volt. Már ekkor úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban… Egyszer csak megállt, és azt mondta: mindjárt vége a borkóstolásnak, kijön a sommelier, és kezdhetek. Kérdeztem, hogy a hangosítás azért rendben van? A válasz igencsak meglepett:

„Nem hinném, hogy a terem mérete szükségessé tenné a hangosítást.”

Itt már felszaladt a szemöldököm, rosszat sejtettem, és megkérdeztem, benézhetek-e a „terembe”. „Természetesen”, hangzott a válasz, „ha itt be tetszik kukucskálni az ajtónyíláson, az már a terem.” Próbáltam nagyon óvatosan bedugni a fejem az ajtónyíláson, és ahogy benéztem, valaki a tágra nyílt pupillámtól 10 centire evett…. Egy hat négyzetméteres szobában léptem fel egy ötfős asztaltársaságnak! Kértem őket, hogy óvatosan egyenek, nehogy leegyék a fellépőruhámat, cserébe próbálok szolidan beszélni, hogy le ne köpjem őket a fellépés hevében.