Kettőskereszt vagy amit akartok

Új, az eddigieknél „érettebb” önálló estre készül Dombóvári István. Őszinte interjú.

Mi lesz az új est címe?

Kettőskereszt vagy amit akartok. Egy nagy hashtaggel fog kezdődni, kicsit utalva a közösségi oldalakra. De van egy kimondatlan alcím is.

Halljuk!

Negyven felett mindig süt a nap.

Az est ugyanis részben az érettségemről szól, arról, hogy beléptem a negyvenesek táborába, ami pozitív és negatív változásokat egyaránt hozott.

Mi lesz a legnagyobb különbség az eddigi estekhez képest?

Érettebb lesz. Több filozofikus gondolat hangzik el, szóba kerül az élet nagy dolgainak keresése, és ennek megfelelően kevesebb végbélnyílás és altesti humor kap helyet. A korábbi önálló esteket megfigyelés alapú komédiának nevezném, ahol nem én voltam a célkeresztben vagy stílszerűen, a kettőskeresztben, hanem a körülöttem történő dolgok. Most sem a személyem lesz a lényeg, viszont az előrehaladott koromon keresztül próbálom megvizsgálni, hogy mi változhatott. Hogy képzeltük el az életünket húszévesen, és milyen lett ahhoz képest?

Formailag milyen extrákra lehet számítani? Egyre gyakrabban látni az önálló esteken vetítést, zenei betéteket.

A közönség nem feltétlenül szereti, ha másfél órán át csak szövegelés megy, muszáj kicsit színesíteni. Vetítés is lesz, és valamilyen formában zene is. Bellus Pisti barátom lesz a műsorvezető, vele közös jelenet is elhangzik majd.

Változott bármi azóta, hogy betöltötted a negyvenet?

Elengedtem sok dolgot, amit korábban terveztem, és már nem szeretnék ezek hiányára fókuszálni. A másik, hogy azt vettem észre magamon, hogy érzékenyebb lettem. Nem olyan értelemben, hogy ha feljön a nap, elsírom magam, hanem hogy több dologra figyelek, igyekszem nem felszínesnek lenni.

Nem szoktam már pusztán a szórakoztatás jegyében csípőből poénnal reagálni mindenre, érdekel, hogy mire fut ki egy beszélgetés, több időt adok. Nem akarok már győzni. A humorista egyik ismérve, hogy egy jó poénért az anyját is eladná, én is ilyen voltam, de most azt érzem, hogy már nem.

A humorod is változott a kezdetekhez képest?

Nagyon sokat. Tizenöt éves a Dumaszínház, én tizenhárom és fél éve vagyok a része. Most kezdem megérteni azt a korábban hallott kritikát, hogy öncélú vagyok, olyan értelemben, hogy régebben minden a poénról szólt. Most már úgy érzem, a poénkényszer elmúlt, nem feltétlenül baj, ha nincs mindenhol csattanó. Nagyon sokan követnek, figyelnek, ez óriási felelősséggel jár, és úgy gondolom, valamit át is kell nekik adni. Ha ez így nem hangzik túl fellengzősen, azt mondom: értéket közvetíteni. Úgy kell befejezni az estet, hogy ne szégyelld magad.

Változott a közönség is az évek alatt?

Bizony. Már nem olyan könnyű lehengerelni őket. Amikor tíz éve beindult a Showder Klub, annak is örültek, hogy a megszokott jól ismert arcok tűnnek fel. Aztán szépen telítődtek a stand-uppal, a rengeteg tévés ismétléssel. Úgyhogy emelni kellett a tétet, és az én esetemben ez nem azt jelentette, hogy még rápakoltam, hanem inkább elmozdultam másik irányba.

Ezt kifejtenéd?

Sok mindent csinálok, dolgozom tévéműsorokban, elkezdtem játszani gyerekszínházban: a Pumukliban én vagyok Eder mester, a Micimackóban pedig a címszereplő voltam. Új helyzetekbe kellett belepréselnem magam, hogy új impulzusok érjenek, és ez biztos, hogy fejlesztett a személyiségemen. Például meg kellett élnem, hogy míg a stand-up egy szólista műfaj, one man show, addig a színjátszásban egymásra vagyunk utalva. Itt nem főszereplő vagy, hanem a csapat része, fogaskerék, ami egy teljesen újfajta hozzáállást igényelt, ezt is meg kellett tanulni.

Van tabutéma, amiről sosem beszélsz színpadon?

Nincs. Rólam tudják, hogy ha politikáról vagy akár egy betegségről vagy halálesetről beszélek, esetleg cikizek valakit, az nem arról szól, hogy Pistike utál valakit és jó nagy plénum előtt le akarja járatni. Igyekszem felhívni a figyelmet dolgokra, többnyire az irónia vagy a szarkazmus eszközével, de ez nem értelmetlen bántás, hanem, ha úgy tetszik, a stand-upos társadalmi szerepvállalása. Persze mindig lesz, aki megharagszik. Egy poén mindig csattan valakin, de ettől még tudnia kell mindenkinek, hogy ez soha nem bántás. Még a Roastban sem, ami ugye kifejezetten egy sértegető műfaj.

Miket csinálsz a stand-upon kívül?

Három év után megint tévéműsort vezettem. Rendkívül izgalmas felkérést kaptam: egy Tesztbeszéd nevű beszélgetős műsorban a szereplőket, azaz közismert embereket szembesítjük azzal, hogy mit gondolnak róluk a nézők, illetve az asztalnál ülő vendégek. Nagyon érdekes tapasztalatokat hozott. Készülök majd új könyvre, ami komolyabb hangvételű lesz, mint az előző három. És van egy saját televíziós formátumom, amivel házalok tévécsatornáknál.

Ha már a tévézést említetted, meg kell kérdeznem: neked mennyire fontos platform a YouTube? A fiatalok egyre inkább az influenszereket nézik…

Egyáltalán nem fontos. Ilyenkor mindig megkapom, hogy retro vagyok meg papa, de ez a műfaj pont az exkluzivitását veszi el az egésznek. Persze az, hogy bárki, aki maga felé fordítja a telefonját, műsort csinálhat, tök jó dolog, csinálja is mindenki, sőt sokan egész ügyesek is, de ez attól még nem tévé. Amikor tévéműsort csinálsz hatalmas stábbal, akkor érzed igazán, hogy a televízió teljesen más műfaj, aminek a helyét sosem fogja átvenni a youtube-kodás. A YouTube egy fájlmegosztó, amit arra találtak ki, hogy oda töltsük fel a kiskutyás videóinkat, persze azóta sokat változott, és van, aki kifejezetten oda gyárt tartalmakat, de én még mindig a klasszikus tévézésben hiszek. Nekem hiányzik az, amikor este nyolckor leült a család, és akkor néztük a filmet, amikor adták. Közösségkovácsoló ereje volt. Tudom, hogy most már az a vezényszó, hogy a fiataloknak kell gyártani mindent, de én nem csak és kizárólag nekik szeretnék alkotni. Nem baj, ha engem nem néznek a metrón a telefonon.

Érzel néha olyat, hogy túl sok a munka, és a holnapi 300 km-es utazást már inkább kihagynád?

Soha. Nekem ez az életem: a fellépés, a színház, a hakni, a művház, a falunap, a tévéműsorok.

By |2019-01-03T12:17:29+01:002019. január 3.|