Különös mérnöki munkát végzett, tabudöntögető, szókimondó humorista lett. Benk Dénes Hararit olvas, néhány perc alatt meg tudja ragasztani a kilyukadt bicikligumit, és minden esetben tudja, hogyan célszerű megnevezni a férfi nemi szervet.

Van rajtad kapcsoló?

Ezt hogy érted?

Sokszor láttalak az előadás előtt, a színpad mögött komolyan és magadba fordulva fel-alá járkálni. Memorizálni. Koncentrálni. Aztán a színpadon megjelent egy könnyed, mosolyogós, laza Benk Dénes. Mintha egy pillanattal a színpadra lépésed előtt valaki átkapcsolt volna rajtad valamit.

A fellépés előtt összerakok a fejemben egy szikár vázat a műsorról, tudnom kell, hogy honnan indulok és hová fogok megérkezni. Ha rend van a fejemben, az nekem erős kapaszkodó, amely megnyugtat, hogy nem lesz baj a műsorral. Én – miként a legtöbb humorista – elsősorban nem azért izgulok, hogy a nézők nem fognak nevetni, inkább azért, hogy valamit ki fogok felejteni. Valamit, ami fontos.

Gyakorta mondod, hogy már gyermekkorodban lenyűgözött a humor. Ez mit jelent? Ájultan nézted a televízióban a humoristákat?

A humor iránti vonzódásomnak ez a legkisebb része volt. Imádtam a kirívó poénokat, a groteszket, az iróniát. Napokig hatása alá kerített egy-egy igazán jó vicc. Aztán, a legjobban az angol abszurd fogott meg. A Monty Python és Peter Cook világa végleg megfertőzött.

Mivel nyűgözött le ez a világ?

Azzal, hogy az angol humorban egy jó és váratlan poén mögöttes tartalom és mondanivaló nélkül is elvisz egy-egy jelenetet. Mert az a humor, amit idehaza megszoktunk, arról szólt, hogy a humoristának kellett valamiféle közlendő vagy központi gondolat, ami értelmet adott a mondanivalójának.

Ezzel szemben az angol abszurd…

… mindentől független volt. Eseményektől, háttértudástól, ismert emberektől, bármitől. Nem kellett hozzá tudni, hogy ki az a Kiszel Tünde, vagy milyen a politikai helyzet.

De tegyük hozzá azt is: az angol abszurd ma már nem olyan népszerű, mert a „sóbiznisz” időközben kiszippantotta a velejét.

Tény: néhány évtizede az angol abszurd csecsén lóg a világ szórakoztató ipara.

Igen. Abból évtizedek óta táplálkozik a legtöbb vígjáték és a legtöbb humorista. Az angol humort, főleg a Monty Pythont szénné lopták, és, ha egy mai fiatal megnézi egykori filmjeiket, már nem is nagyon tartja humorosnak.

Vicces gyerek voltál?

Inkább kukacoskodó, kekeceskedő, izgő-mozgó, idegesítő gyerek voltam. Három-négyéves lehettem, amikor vicceket próbáltam kitalálni. Hamar rájöttem aztán, hogy az ember akkor a legviccesebb, amikor valami váratlan, meghökkentő dolgot csinál. Azt ugyanis az emberek nem tudják kezelni.

Viccet nem is meséltél?

De, azt azért meséltem. Például favicceket. Tetszett, hogy szörnyülködnek rajta.

Szörnyülködtess!

Emlékszem például egy viccre, ami már gyerekkoromban is fájt. Hogy hívják a villamosszék kisöccsét? Elektromos kisülés…

Jaj!

Ne haragudj, te kérdezted. Ilyenekkel egyébként szoktuk egymást fárasztani a kollégákkal is, amikor fellépésre utazunk.

Gépészmérnök lettél, egyszer úgy foglaltad össze a munkádat, hogy árajánlatokat készítettél, vasúti gépeket mértél fel és a javításukat menedzselted.

Lényegében így volt.

Nehezen tudom elképzelni, ahogy gimnazistaként álmodozva mondtad a szüleidnek: Én bizony, ha felnövök, vasúti gépeket szeretnék felmérni, és a javításukat is szívesen menedzselném…

Nem is akartam ezt csinálni. Szó sem volt róla. Műszaki egyetemet azért végeztem, mert kellett egy diploma. Föl sem merült bennem, hogy gépészmérnökként fogok dolgozni. Aztán mégis így lett, mert Budapesten egyetlen nap alatt találtam állást a vasútnál, viszont nem voltam tőle boldog. Ráadásul, ha nagyon őszinte akarok lenni: nem is volt igazi tétje a munkámnak, mert mire hozzám került a dolog, a fejesek már rég eldöntöttek mindent. Nekem csak le kellett papíroznom ezeket. Nekem nem a munka volt büdös, hanem az értelmetlensége és a monotonitása.

Hát igen, a viccipar változatosabb, érdekesebb, szórakoztatóbb.

Itt minden poén más, minden fellépés különbözik az előzőektől. Még akkor is, ha amúgy ezzel is van sok munka. És gyerekkoromtól kezdve ez volt az igazi vágyam: a humorral foglalkozni. Előbb talán csak tagként egy abszurd társulatban, aztán egyedül.

Hogyan működik egy reáltudományokra trenírozott agy a humor világában?

A gépészmérnök agyam tudja, hogy a műsorokon, a poénokon  sokat kell csiszolni. Precízen kell megcsinálni itt is mindent. És én tudok precízen és időre dolgozni.

Apám már gyerekkoromban stopperrel mérte, mennyi idő alatt ragasztom be a kilyukadt bicikligumit. Különben tényleg reáltudományokra kihegyezett agyam van, de azért olvasni például nagyon szeretek.

Mit?

Nem szépirodalmat vagy történelmet, inkább szakmai könyveket, filozófiával, pszichológiával vagy egyéb tudományokkal kapcsolatos írásokat. Most végeztem ki Yuval Noah Harari izraeli történész, író harmadik kötetét. A Sapiens, a Homo Deus és a 21 lecke a 21. századra című könyve is zseniálisan beszél arról, hogy hogyan lett ember az ember, hogyan lett éppen ilyen ember, amilyen, és mit kéne tennie azért, hogy ne pusztuljon ki a világ.

Komoly input, vicces output.

Azért a komoly gondolatok megmutatják azt is, hogy a világ tele van abszurditásokkal. És az már a vicc alapanyaga is lehet. Én pedig világéletemben a humorra voltam kihegyezve. Ezért is mentem el 2004-ben a Godot kávézóba a stand-upos tehetségkutatóra. Igaz, először csak nézőként.

Nem mertél színpadra lépni? Vagy nem volt mivel?

A szövegem (műsornak még nem nevezném) már készen volt, de előtte szerettem volna tudni, hogyan mennek ott a dolgok. Azt akartam látni, hogy mire készüljek: milyen a hely, hányan jönnek, hány percet kapnak a próbálkozók, miket csinálnak. Szóval, hogy milyenek a körülmények.

Hiába: a mérnöki precizitás… Ott ültél tehát, mint egy jól álcázott szovjet kém. Mit tapasztaltál?

Első alkalommal semmit. Három fellépő jelentkezett be, de mindegyiknek inába szállt a bátorsága. Így aztán a házigazdaként jelen lévő Litkai Gergely beszélt fél órát, és a nézőként jelen lévő Bödőcs Tibornak is színpadra kellett lépnie. Muszáj volt, hiszen mégiscsak megjelent tizenhat néző, márpedig ők nem maradhattak műsor nélkül. A következő alkalommal viszont már a négy próbálkozó is előadott valamit.

Köztük te is.

Én is.

Mi volt a taktika?

Arra gondoltam, hogy amennyiben megfelelő sorrendbe rakva, megfelelő ritmusban elmondva, kellően jó poénok sorakoznak egymás után, akkor az a műsor rendben lesz. Hiszen a humor önmagában művészet, megáll a saját lábán. Amikor eltelt néhány év, és én már rendszeresen felléptem, rájöttem arra, hogy kell egy állásfoglalás, amiben nagyon hiszek. Elkezdtem beszélni a világ és a közélet abszurditásairól, mindarról, amivel nap, mint nap felcseszik az agyamat. Sőt egy kicsit indulatból is mertem már beszélni ezekről, és ez tetszett a nézőknek, mert megérezték, hogy ez teljesen őszinte.

Ha már az őszinteségnél tartunk, nálad abban nincs hiány. Ipari mennyiségben döntögeted a tabukat.

Ennek egyrészt az előbb említett indulat az oka, de van benne még egy meggondolás: a váratlanság. A beszélgetés elején említettem, hogy már gyerekkoromban úgy hittem, hogy a váratlan dolgok hatnak a legerősebben, márpedig ezekben a tabudöntögető műsorokban tényleg van belőlük bőven.

Mindig szerettem egy-két lépcsőfokkal keményebb vagy durvább lenni, mint, amit a néző megszokott. De ez nem csak egy tudatos technika, nem azért csinálom, hogy kilógjak a sorból, én tényleg szeretek odab…szni.

Ha már ezt az egy-két lépcsőfokkal erősebb kifejezést használtad, akkor beszéljünk a szexszel kapcsolatos műsoraidról. Hogyan mersz ilyen bátor lenni?

Szeretek végletes témákat színpadra vinni, érezze a néző, hogy ez teljesen más, mint amit a humoristáktól megszokott. De ez a magánbeszélgetéseimre is vonatkozik. Csak azért, hogy megmutassam, mi a problémám egy dologgal, elviszem a végletekig, felnagyítom, kifacsarom. Mindezt azért, hogy mindenki jól értse, mit akarok mondani.

A Tabuk nélkül, vagy a Szex a lelke mindennek című műsorokban, amikben szerepelsz, mindenki jól érti, ez nem kérdés… Ezekben minden ki van mondva. Kimondottan szókimondó előadások.

A nézők jól fogadják, úgy látszik, igény van rá. Még dr. Hevesi Krisztina szexuálpszichológust is elhívtuk, hogy nézze meg az egyik műsort, és arra kértük, ha butaságokat vagy szakmai hibákat fedez fel benne, akkor szóljon, mert azt nem szeretnénk.

Mit mondott?

Azt, hogy a műsor bár nagyon szókimondó, de szakmailag teljesen rendben van. Egy interjúban úgy fogalmazott: „A Szex a lelke mindennek című előadás ízlésesen húzta meg a határt, nem ment át vulgárisba – önfeledten nevettünk. Az különösen tetszett, hogy szakmai tudásbázisra épült. Megjelentek benne a szexualitással kapcsolatos a napi topikok, és mélyebb összefüggések is, amelyek a nézőben felébreszthették annak vágyát is, hogy ezeknek a műsor után érdemes utánanézniük. Abban mindenképpen segít, és arra megtanít, hogyan tudunk megfogalmazni olyan dolgokat, amelyekről amúgy nehezebben beszélünk.”

Azért ez jó.

Jó, igen. Különösen azért, mert úgy élünk le egy életet, hogy még a férfi és női nemi szervek megnevezése is zavart okoz. A fütykös meg a pöcörő az gyerekes, a pénisz tudományos, a fasz meg alpári. Talán a farok a köztes megoldás. De még ezzel is vigyázni kell, mert ha azt mondom, hogy ez a jó megoldás, akkor tudom, mi lesz a bulvárújságok főcíme holnap: „Benk Dénes szerint a farok a jó!”

Ha már a bulvár. Téged nem talál meg, vagy te kerülöd?

Már az első perctől kezdve kerültem, igaz, ők is engem. Plusz én nem is vagyok sztár, balhés sem vagyok, így talán bulvárcelebként sem vagyok érdekes, és hírértékű. De miért volna jó címlapokra kerülni balhékkal vagy azzal, hogy levágattam a hajam, vegetáriánus a kutyám?

Nem ugrik rád a politika sem, pedig sokszor a politikusokat sem kíméled.

Így van. Mert figyelek az egyensúlyra. Persze a politika tesz is arról, hogy a szóvá tehető visszásságok terén is legyen egyensúly.

És még valami: amiről beszélek, annak alaposan utánajárok, tehát nem mondok hülyeségeket csak úgy, a poén kedvéért.

Egy-egy ilyen interjú végén meg szoktam kérdezni, hogy meddig lesz még stand-up. Most azt kérdezem: előtettek miért nem volt?

Jó kérdés. Ilyenszerű humoristák voltak, Hofi, Nagy Bandó, Maksa Zoltán és mások. De azért legtöbben – a televíziós műsoraikban mindenképpen – használtak díszletet, valamiféle jelmezt, ma e tekintetben nagyobb az eszköztelenség, és nagyobb a bátorság. Nagyobb a lehetőség is. A Dumaszínház szerepe elvitathatatlan abban, hogy Magyarországon kialakult a stand-up kultúrája. Undergroundnak indult. Akik annak idején elmentek a Godot-ba az előadásokra, azt érezték, hogy valami nagyon különlegeset kaptak. Mintha valami titkos társaság tagjai lettek volna.

Mivel kapcsolódsz ki?

Sportolással. Járok edzőterembe és futok. Régebben akár heti húsz kilométert is, ma azért kevesebbet. De számomra a sport szent. Ott nincs telefon, kutya, nincs semmi egyéb. Ott csak az edzés van, no, meg az endorfin…