Hadházi Lászlóval beszélgettünk az induló DumaTV-n látható road-movie-járól.

Mi derült ki Dennisről a forgatás során?

Hogy a mérhetetlen nagyságú orrlyukaival azonnal kiszúrja, ha valahol tiszta a levegő, és ezt akusztikailag közli is, és ez bármilyen kérdésre jó válasz tud neki lenni. Ezenkívül szolgálatkész, és lelkes.

Hogy is volt az a csúcsostromlás Somló váránál?

Nagyon kevés vár van Magyarországon, ahol még nem jártam, a Somlói volt az egyik ilyen. Úgy terveztük, hogy ha már úgyis ott alszunk Somlóvásárhelyen, akkor felmegyünk a várba. De lent még tavasz volt, fent meg már félúton tél. Bár én hordok magammal túrázáshoz úgynevezett macskakarmot, ami ilyen terepre való, azt lent hagytam a szállodában, hiszen lent még tavasz volt. Fent pedig rettenetes, jeges viszonyok között elakadtunk az autóval, aztán pedig gyalogosan is csak nagy nehézségek árán jutottunk fel a kimagasló csúcsra. Ott viszont aztán pezsgőt fogyasztottunk vidáman és Dennis megállapította, hogy „Jó itt a levegő, Fater!”

Hogyan kerültetek kapcsolatba gyűrűsfarkú makikkal?

A Veszprémi Állatkertben történt. Nagyon jó volt, de ott még meg akartak fogatni velünk egy kígyót, és előkerült egy fél tenyérnyi csótány is, ami azonnal a tulajdonos kabátujjába akart távozni, amitől én azt hiszem öt hátsó fali infarktust hordtam volna ki ott a helyszínen hat másodperc alatt. Úgyhogy abban nem voltam játszótárs, hogy megfogjam a mérges kígyót, meg hogy a csótányt megsimogassam. Csótány! Akkora, mint egy mobiltelefon. Nagyon féltem…

Jó, de a makik…?

A makiktól nem féltem, de azok buták. Látszott a szemükben, hogy csak a kaja érdekli őket. Ha nem lett volna nálunk kaja, szerintem nem jöttek volna oda hozzánk. Érdekes, hogy ha az ember a Madagaszkár pingvinjeiben látja őket, azt gondolja, hogy okosak, de amikor a szemükbe nézel, látod hogy á, tényleg csak makik.

Hogy tetszett a Niázás?

Azt hittem, hogy a Nia egy sütemény, és hogy azért kell játszós ruhában menni, hogy ha leesszük magunkat, akkor a tiszta ruhánk megmaradjon a fellépésre. De mezítláb kellett bemenni…azt nem gondoltam, hogy lábbal is fogunk enni. Bent már hamar rájöttünk, hogy ez egyfajta jazzbalett, jazz nélkül. Keleties diszkózenére kellett volna táncolnunk, az nekem nem a profilom. Nem azért, mert öreg vagyok…sose volt az. Én azt mondom, három fiú ne táncoljon egymással, pláne tükör előtt. Az se a barátom. Egyébként valami olyasmi lett volna az elvárás, mint amikor az emberek négy boroskóla és egy véletlenül elfogyasztott Triple sec után úgy gondolják, hogy az ördög a lábukban lakik, és meg kell mutatni tánctudásukat. De sajnos nem sikerült, én inkább lefeküdtem ott.

A székesfehérvári Alba Regia Sportcsarnokban együtt zenéltél Bornai Tiborral.

Nemrég kiderült, hogy Bornai Tibor olyan dolgokról ír zenét, amikről én a műsoromat. Egyszer összeillesztettük, és kiderült hogy olyan, mintha közös munkánk lenne. Úgyhogy ha megengedhetjük magunknak, és ő is ráér, akkor nagyobb helyeken az önálló estem végén élőben játssza el azt, ami máskor gépről megy.

Fotók: Horváth Nóra