Kovács Kristóffal, a Showder Klub producerével 1998 óta dolgozik együtt Litkai Gergely, a Dumaszínház művészeti vezetője. 19 év után ültek le beszélgetni.

Litkai Gergely: Az első dolog, amire emlékszem az az, hogy kint ültünk Fábry verandáján, Leányfalun, és vitatkoztunk arról, hogy mennyi lesz a gázsi. Én harcosan védtem az írók érdekeit, pedig akkor még mindannyian pályakezdők voltunk, Kőhalmi Zoltán, Kövesdi Miklós Gábor és Tóth Tibi is.

Kovács Kristóf: Talán a Honvédség Tisztiházában volt az első felvétel, és arra emlékszem, hogy ott volt valami összetűzésünk. A kapcsolatunkat az első napoktól kezdve sok minden árnyékolta be, és akkor ott rá kellett jönnöm, hogy te valószínűleg sokkal többre fogod vinni pillanatokon belül, mint hogy csak egy író legyél. Az írók a Jay Leno Show-ban örökre írók maradtak, és egy 3 négyzetméteres irodában töltötték az egész életüket. Tizenheten dolgoztak, és a költségvetés írókra eső részét el is osztottam tizenhét felé, ami akkoriban körülbelül 10-20 ezer forint közötti gázsira jött ki. Eszembe sem jutott akkor, hogy a humor később meghatározó személyiségei ülnek ott előttem. Akik a súgótáblákat tartották, még ők is jelentős karriert futottak be, Aranyosi Péter, később Kiss Ádám, Lovász Laci, Tóth Csaba, aki regionális jogi igazgató az AMC-nél. Vagy akár Zétényi Dóri, aki mára megkerülhetetlen szerkesztő számos műsornál.

LG: Mi az, amit elcserélnél a Jay Lenó-s világgal, és mi az, ami szerinted itt jobb?

KK: Amerikában ezeket a humoros műsorokat üzemeltetni csak logisztika és elhivatottság kérdése. Mindig van új stand-upos, mindig van új ember, új tehetség, aki be akar ülni a showmester székébe. A  Tonight Show-nak volt 500 külsős írója, akik a napi aktualitásokra küldtek poénokat. Jay Leno csak szórta a faxokat, és minden tizenötödikre mondta azt, hogy na ez jó, és az bent maradt. A produceri munka, ennek az egésznek a hozzáértő, jó koordinációjából áll.

Itthon az egésznek a megvalósulása a kérdés, hogy találunk-e hozzá szereplőt, találunk-e hozzá megfelelő minőségű írókat. Itthon ezt mi csinálhatjuk, és mi vagyunk ebben a helytartók, de ezen kívül mind technikailag, mind szakmailag sokkal nehezebb a dolgunk.

LG: Amikor a Comedy Centralnál New Yorkban megnéztem napi műsorokat, Stephen Colberten és Jon Stewarton is azt éreztem, hogy ők versenyhelyzetben vannak minden szempontból. Tehát ő tudja, hogy nagyon sok másik csatornával versenyez, hogy van olyan, aki a székébe tudna ülni. Az első perctől kezdve, ahogy ő bejött, azt lehetett látni, hogy ő akarja ezt a műsort, ő akarja, hogy ez jól sikerüljön. Minden percben ott van fejben, és annak ellenére, hogy elismert világsztár és nagyon sok pénzt keres, alázattal, koncentráltan, óriási lelkesedéssel teszi a dolgát.

KK: Producerként az ember azzal küzd, hogy egyáltalán legyen műsor, majdhogynem könyörög érte különböző embereknek, és ez feloldatlan konfliktushelyzetet eredményez. Ideális esetben azért kellene harcolni, hogy a sok bejövő impulzusból, melyik a legjobb, mi kerül a műsorba, és nem azért, hogy egyáltalán legyen ilyen. Ez olyan, mintha egy autó esetében nem azzal kellene foglalkozni, hogy merre kanyarodsz vele, hanem hogy egyáltalán meglegyen minden alkatrésze és menjen előre. Én nem autószerelő vagyok, hanem versenyző, és egy versenyző szelídíteni akarja a lóerőket, és nem olajnyomokat keres a féltengely alatt. Jelenleg egyszerre vagy szerelő és versenyző.

LG: Ráadásul úgy, hogy néha útközben bontó is van, tehát amit felépítettél kocsit, abból kivesznek alkatrészeket, és elviszi egy másik tv.

KK: Ezt a hasonlatot nagyon szépen fel lehetne építeni, gyakorlatilag ez a magyar Forma-1, ahol közben négy bontón megy keresztül minden autón, és úgy versenyzünk a géppel, hogy közben mások bontják. Ez elképesztően fárasztó, és talán mondhatjuk, hogy gyorsabban, fiatalabban halnak a hazai műsorok, karrierek, producerek emiatt.

LG: Te miből inspirálódsz, milyen műsorokat nézel rendszeresen? Nézel egyáltalán stand-upot?

KK: Főleg amerikai műsorokat. A magyar televíziót egyáltalán nem nézem, mert azt hiszem, hogy az nagyon gyors leépülését eredményezi az ember kreativitásának. Aminek nagyon örülök, hogy a stand-up comedynek a kezdetek óta van egy békés szigete, így ezeket az embereket nem szippantja be vagy darálja le a kereskedelmi televíziózás. A Survivor, a Való Világ és az ikszedik celebshow. Én egy kicsit ellenében dolgozom ennek az egésznek, ami itt zajlik, és nem is nagyon vagyok rá kíváncsi.

LG: Mi a kedvenc műsorod most?

KK: A Tonight Show az örök. Amikor hazai show-k próbálnak szárnyat bontani, akkor azzal kezdik, hogy minél több mindent lemásolnak ezekből az amerikai műsorokból, és rögtön kiderül, hogy nem működik, mert az eredeti nemcsak egy íróasztal néhány kamerával, hanem egy bonyolult szervezet és több évtizedes tudás, amihez egy remek humorista társul.

LG: És nézel amerikai stand-upot, kedvtelésből?

KK: Nagyon keveset. A Comedy Special-öket egy időben mind megnéztem, de manapság már kevésbé van rá időm. Te miket nézel?

LG: Én a Netflixen elérhető Comedy Specialöket követem főleg.  Ali Wong, Jim Jefferies, Louis C.K., Anthony Jeselnik többek között, akiket mostanában láttam. Ali Wong például jóval bevállalósabb, terhesen beszél egész őszintén olyan témákról, amiknek nálunk még a közelébe se mennek a fellépők.

KK: Pont a női stand-up, amiben sokat lehetne fejlődnünk itthon. Most itt van Ráskó Eszter, aki újonc a Showder Klubban, és nagyon remélem, hogy az ígéretes kezdés után tovább tud lépni, fejlődni és nem adja fel.

LG: Ezt a műfajt együtt kezdtük és végigcsináltuk az evolúcióját, az Esti Showdertől, az abban szereplő stand-up betéteken át a Showder Klubig, és most eljutottunk odáig, hogy van önálló stand-up special, egy fellépő egész estés műsora, amit a Belvárosi Színházban veszünk fel. A Showder Klub eredeti koncepciója az volt, hogy legyen négy fellépő egy adásban, és mivel sokszínű, biztos, hogy nem kapcsolnak el a nézők. Most jutottunk el talán oda, hogy vannak már olyan fellépők, akik egyedül is meg tudnak tölteni egy műsort és ott tudják tartani a nézőket ezzel a tv előtt.

KK: Ehhez a befogadó csatorna higgadtsága, nyugodtsága és a bizalma is nagyon kellett, mert ma már nem kérnek nézettségi garanciákat ezekre a műsorokra, inkább elfogadják azt, hogy itt már inkább rétegműsorról van szó. Amikor elkezdtük a Showder Klubbot, a Showder Klubtól ugyanúgy, mint minden műsortól az volt az elvárás, hogy országosan minden demográfiában 18-tól egészen 49 éves korig robbantson és szenzáció legyen. Sokkal nehezebb volt akkor elindulni egy Showder Klubbal, de mégis meg tudtuk oldani. Ma már nem ez az elvárása a csatornának, hanem hogy legyen jól felismerhető, hazai gyártású tartalom, hazai ihletésű humor, és ne minden csak megvásárolt, kinti sémák alapján legyártott anyag legyen. Ma már a csatorna nem azt várja el, hogy robbanjon a ház nézettségben, hanem azt, hogy legyenek olyan igényes produkciók, amik utána akár éveken keresztül is emlékezetesek maradnak, és segítenek a csatorna márkájának az építésében.

LG: Milyen műsort gyártanál, neked mi a vágyad?

KK: A late night show-ról úgy vélem, tudom, hogy hogyan kell csinálni. Ez a műfaj hosszútávfutás, ami hosszútávú gondolkodást igényel, akár a humor, akár a vendégek szempontjából. Általában már az első két-három adásnál elrontják a készítők, mert képtelenek tervezni előre mondjuk tíz vagy tizenöt műsorra. Nekem ebben van tapasztalatom, miért kellene mást csinálnom? Nem akarok nagyjátékfilmet készíteni, vagy reklámfilmet vagy nem tudom, micsodát. A suszter maradjon a kaptafánál.

LG: A készítők azt gondolják, hogy ez egy nagyon olcsó műfaj, beül valaki egy stúdióba, bevilágítjuk, jön három ember, felveszünk egymás után nyolc adást lehetőleg, hogy olcsóbb legyen a stúdióbérlet. De arra már, hogy író legyen, hogy ez tényleg aktuális és friss legyen, ennek az egésznek a hátterére már nem jut pénz, vagy akarat vagy tudás vagy tapasztalat. Ebből lesznek a bajok.

KK: Ha lenne egy igazán átütő late night, akkor egy főként politikailag független műsor hetente egyszer meg tudná mozdítani az országot. Egy ilyen időszakban, amikor sokkal kiélezettebb a helyzet, mint amikor annak idején elindultunk a Fábryval, ennek lenne létjogosultsága, és lenne annyi néző, ami el tudná tartani.

LG: Mit érzel eddigi pályafutásod csúcsának, melyik volt az a nap, amikor azt gondoltad, hogy megcsináltad, sikerült?

KK: Az a baj, hogy akkor sosem éreztem. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én nem tudok olyan napot mondani, amikor elégedetten hátra dőltem a székben. Amikor a legsikeresebb Fábry-műsorokat csináltuk, meg Showder Klubokat, akkor voltam a legfeszültebb a helyzet Fábry Sándorral, akire egyébként a mai napig nagy tisztelettel és szinte gyermeki szeretettel gondolok. Én sose haragudtam rá, de folyamatos volt a harc és a feszültség a produkción belül. Azért akadt egy-két olyan pillanat, amikor Sándornak jó kedve volt, és Leányfalun megbeszéltük, hogy milyen remek volt a szezon. Ott voltak talán percekben mérhető pillanatok, amikor hátra dőltem, és örültem. De nála azonnal jött az éles váltás, és másnap már azonnal fel akarta bontani az összes szerződésünket és mindent új alapokra helyezni, az íróaszalt lecserélni egy antik íróasztalra és kockás mellényben bejönni. Sándor gondoskodott arról, hogy a 13-14 éves közös pályafutásunk alatt én véletlenül se érezzem egy percig se azt, hogy én elértem bármit is, vagy bármit is jól csináltam. Így utólag megfogható az az időszak, amikor mind a két műsor párhuzamosan tarolt nézettségben. Akkor még nem igazán voltak a kábelcsatornák versenytársak, és presztízskérdés volt, hogy két és félmillió nézőt vagy másfél millió nézőt a Showder Klubbal le tudtunk ültetni a képernyők elé.

Az első Roast napja mindenesetre nagyon szép és fontos pillanat volt számomra. Ha most sikerül megcsinálnunk a Ganxsta Roast tévéfelvételét Kecskeméten, akkor az eddigi a tapasztalatokkal felvértezve még tudunk az egészen csavarni egyet. Amikor az elsőben odaállt akár Ádám, akár KAP, és helyből átvittük a lécet, az nagyon nagy érzés volt. Azt leszámítva, hogy a Thália adott egy olyan kameraállványt, ami a teljes nézőtérre épült rá, és amikor megmozdult egy néző, beremegett a kamera, ezért számítógépen utólag kellett animálni a teljes műsort. KAP-nak egyetlen egy olyan mozdulata nem volt, amit ne kellett volna utómunkában javítani.

Ezen kívül szép pillanat volt még Kőhalmi Zoli estjének a felvétele. Látni a Thália színpadán 500 néző előtt egy stand-upost, hogy meg tudja tölteni, jól érzi magát és az emberek nevetnek, tapsolnak. Remélem, hogy a stand-up estek is ilyenek jók lesznek a Belvárosi Színházban, és büszkék lehetünk rá.

LG: Hogy segítsek azért a jó pillanatok felidézésében: a Showder Klub nagyon sok díjat is nyert…

KK: Igen, talán minden évben megnyertük a televíziós kritikusok díját. Ezért kell nagyon nagy becsben tartani a stand-up műfajt. Nincs sok ilyen önálló, önazonos, őszinte, és tényleg igazán hazai tartalom. Hajós Andrásnak a műsorához, a Dalfutárhoz tudom hasonlítani, ami hasonló erényekkel bír. Nem azt érzem, hogy kamu, mert a nézőket el kell látni tartalommal, és húzzuk az időt, hanem azt érzem, hogy feszes, igaz, nem öncélú az egész.

LG: Én nagyon szeretem Hajós saját fejlesztésű műsorait. Nagyon jó volt vele dolgozni. Nekem az egyik csúcspont talán Hadházi Laci estje volt a Főnix Csarnokban. Debrecenben 5000 ember előtt lépett fel. Ez megint a stand-up új korszaka remélhetőleg, amikor nem tripla teltházakat csinálunk, 600 fős termekben, hanem tényleg stadionokat lehet ezzel megtölteni. Nagyon jó volt látni, hogy Hadházi Laci, akivel együtt kezdtem a pályát, együtt csináltuk végig az összes rádiós, tévés és minden más szívást, ott áll a színpadon, és ott van 5000 ember, aki miatta jött el. Tiszta Amerika volt ott Hajdú-Bihar megyében.

Ugyanakkor általában ugyanazt tudom mondani, mint te: amint az ember kicsit hátra dőlne, már jön valami gond, a fellépőnek valami nem tetszik, megalapozott vagy kevésbé megalapozott igényei támadnak, aztán jön egy beázás, vagy éppen tönkremegy a projektor.

KK: Pontosan emiatt éreztem azt, hogy fontos, hogy mi egy kicsit jobban összefogjunk 15 év után és egységesen képviseljük a stand-upot, hogy ne essen szét, ne legyen szétforgácsolva. Amit pedig felveszünk, az magas színvonalon, televíziósan kifogástalanul kerüljön a nézők elé.

LG:  Reméljük, gyümölcsöző lesz. Nagyon nagyra becsülöm, hogy tényleg őszintén érdeklődsz a részletek iránt, és mégsem veszel el bennük. Ezt látom itt a Dérynében is, vagy egy tv felvételen, ami nagyon ritka. Én ha írok, akkor szeretek a részletekkel foglalkozni, de a menedzsmentben nagyon szeretem lepasszolni az összes apró-cseprő dolgot, hogy azzal ne kelljen foglalkoznom, és ne vegye el a kilátást a nagy kép elöl. Szóval reméljük, mindenki a legjavát tudja beletenni ebbe az együttműködésbe.