A tavalyi év nagy durranása volt, hogy tavasszal a magyar Mount Everest Expedíció csapatával felgyalogoltál 5500 méteres magasságig. Miért álltál meg félúton?

Viccelsz? Még ezzel is harminc éves álmom valósult meg.

Ezek szerint még bírod a strapát. Honnan az erő?

Gyerekkoromban szertornáztam, aztán tizenhárom évig karatéztam, voltam tájékozódási futó, ebben a sportágban egyszer még országos bajnokságot is nyertem. Talán ezeknek köszönhető, hogy még mindig viszonylag jó az erőnlétem.

Végül mégsem sportoló lettél, hanem a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatos osztályában kötöttél ki.

Ez ugyan nem a színművészeti, de olyasmi kicsiben. Mondjuk, olyan, mint a legjobb belga futballakadémiák, amelyek a háttérben működnek ugyan, de csodálatos játékosokat nevelnek.

A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban megtanítják az színészmesterséget, de azt is, hogy mi a dramaturg, a világosító vagy az operatőr feladata. Sokrétű tudást nyújt. Szerintem a jelenlegi RTL Klub szakembereinek negyven százalékát ez a suli adta.

 Valamint olyan nevek kerültek ki onnan, mint Börcsök Enikő, Ternyák Zoltán, Hevesi Tamás…

… Kasza Tibi, Zséda, Szekeres Adrienn és a többiek. Ideális helyen működik, mert Szentesen nincs olyan sok dolog, ami elvonná a figyelmet. Ott ez van. Ez fontos.

Te mit kaptál ettől a drámatagozatos osztálytól?

Egy kisebb színészdiplomát és sok más mellett improvizációs tudást. Meg azt a képzelőerőt, képességet, amellyel még az üres színpadon is tudtunk teremteni egy olyan világot, mintha az tényleg ott lenne. El tudtuk játszani, hogy ott valóban van egy folyó, ott magasodik egy vár és ott van az ellenség is. Ez egy igen jól hasznosítható tudás. Stand-uposként is hasznát veszem.

Nem akartál továbblépni? Nem céloztad meg a színművészetit, vagy nem érdekelt valamelyik fővárosi színház szamárlétrája?

Nem, mert se könyökölni nem akartam a felvételiken, sem huszonharmadik alabárdost játszani valamelyik színházban negyven éves koromig. És őszintén mondom: akkor még azt sem tudtam, hogy mit ér az a tudás, amit kaptam. Mi voltunk az első fecskék. Miska bácsi, az osztályfőnökünk mondta, hogy olyanok vagyunk, mint a primőr paprika. Minket fólia alatt dédelgettek négy évig, aztán amikor majd tavasszal leveszik rólunk a fóliát, kiderül, hogy bírjuk-e az esőt.

Mégis furcsa, hogy a színjáték helyett a sínjátékot választottad.

Bár a MÁV szigorú rend szerint működik, mégis azt mondom: vonzó, szabad világ. Nem volt két egyforma nap, jöttek-mentek a vonatok, folyton kombinálni kellett, közben a váltó huszonöt kilós súlykörtéjének mozgatásától még erősödtem is… A kollégáim meg két vonat közötti szünetben nem újságot olvastak, hanem szépirodalmat. Olyan műveket, amit én még kötelező olvasmányként is kihagytam. Csak kapkodtam a fejemet. És mindeközben nem lehetett hibázni, mert akkor biztosan hírbe hoznak…

A MÁV-tól nem a színpadra, hanem a filmvászonra tértél vissza. Miért?

Az iskolában megismerkedtem a Szőke Andrással, aki sokkal több tehetséget fedezett fel bennem, mint én saját magamban. Amikor Pestre került, és elkezdett filmeket csinálni, hívott, hogy játsszak ezekben. Néha hazajött Szentesre, mindig azt látta, hogy itt van a barátja, aki a vasútnál szomorkodik, miközben én egyáltalán nem szomorkodtam, csak Pestről hazamenni egy poros kisvárosba, olyan érzéseket kelthetett benne, mint amit Ady érezhetett, amikor Párizsból hazajött Pestre.

Elkezdtetek filmezni.

Csináltunk egy csomó vicces, kis költségvetésű filmet, a Citromdisznót, a Vattatyúkot, az Európa Kempinget és a többit, amik, mi sem tudjuk, miért, kultuszfilmek lettek a fiatalok körében. Házibulikban egymásnak adogatták, mint valami kincset. Pedig nem avantgárd filmeket akartunk csinálni, csak játszottunk. Csetlő-botló kisembereket mutattunk meg, fura helyzetekben.

Később úgynevezett hivatalos filmekben is játszottál. Azokban is elég volt önmagadat adnod?

Először a Dédelgetett kedvenceink című filmben szerepeltem, de azt azért nem sorolnám a nagy alakításaim közé: sokadmagammal kellett keresztülfutnom egy hídon… Az első komoly film, amelyben már szerepet is kaptam a Roncsfilm volt. Engem így-úgy már ismertek a rendezők, és akkoriban nem volt casting meg ilyesmi. Behívott Szomjas György, hogy „volna itt egy figura, akit neked kellene eljátszanod”. Ez akkora bizalom és megtiszteltetés volt, hogy az egész filmezés valahogy magától értetődő lett.

Pedig a vasúttól meg egy fura avantgárd filmes világból érkezve az akkori idők legjobb színészeivel játszhattál.

Mégis: ugyanúgy viselkedtek velem, mint egymással. Egyenrangú partnerként kezeltek. Meglepő, de ez így volt a többi film esetében is.

Hány filmben szerepeltél?

Ötvennégyben. Ha belegondolok, engem is meglep. De ami legalább ilyen fontos: közben a Szőkével csináltunk egy kétszemélyes színházat is, ahol nem volt díszlet, kellék. Lényegében kitaláltuk a stand-upot. Meséltük a sztorikat.

Ahogy azt ma is teszed, de nem csak Szentesről, a gyerekkorodról, a vasútról mesélsz, megunhatatlan történeteid egyike, amikor szánhúzó kutyákat tenyésztettél.

Szentesen,

egy kisvárosban nagyon nehéz olyat kitalálni, amiből meggazdagodhat az ember, és mi, az egyik barátommal azt találtuk ki, hogy szánhúzó kutyákat fogunk tenyészteni.

Érthető: Szentes környékén állandó a havazás és nagy hagyománya van a szánhúzó viadaloknak.

Persze, hogy nincs, de éppen ez az. Egész Magyarországon nem volt ennek hagyománya. Itt nem volt ennek előzménye, nem lehetett hozzá felszerelést kapni, szánt, hajtószárat, egyebeket. Nem az volt, hogy bemegyek egy boltba, megveszem ezeket, összerakok egy fogatot, aztán: go! Nekünk még az információkat is úgy kellett összeguberálnunk.

Egyáltalán, hogyan vetődött ez fel?

Úgy, hogy egy szentesinek másképpen forog az agya. Egy szentesinek azt mondod, csináljon üvegből sótartót, mire ő nem azt mondja, hogy nem tud ilyet csinálni, hanem azt, hogy oké, kifaragom fából. Kit érdekelt, hogy Szentesen nincsen tél. Ha nincs, akkor nincs. Majd mi csinálunk. Felneveltük az első kutyacsapatot, aztán összesen harminchat alaszkai malamutot.

Neveltél tigrist is.

Fischl Frigyes cimborám kalandos körülmények között megmentett egy kis tigrist. De neki volt már több farkasa is, a rózsadombon sétáltatta őket. Melléjük került a tigris, ezt gondoztuk közösen.

Nem lehetett kis menet…

Nem. Például állandó probléma volt beszerezni a húst. Volt olyan, amikor a dögkútba egymást eresztettük le kötélen. Frici volt az, akiben teljesen megbíztam, hogy amikor a levegőtlen, büdös dögkút mélyén, a halálom előtt fél másodperccel megrángatom a kötelet, hogy nem bírom, tovább, ő fel fog húzni. És fel is húzott, igaz, még lekiabált, hogy „a leoperált combot ott ne felejtsd!”

Tulajdonképpen azért faggatlak az életed furcsaságairól, kalandjairól, mert azt keresem, honnan ez a sok mesélnivaló.

Ha ezek a korai iskolák nem így alakultak volna, hanem az ölembe pottyannak a lehetőségek, akkor ma egészen máshol tartanék. A színháztól megkaptam volna azt a pátoszt, amiből maximum légvárat építettem volna. Egy kényelmes, unalmas színész lennék ma, aki gépiesen teszi a dolgát. Sokkal jobb egyszerűen működni, és az egyszerűségből bűvészkedni nagy dolgokat.

Márpedig ehhez értesz amúgy is, hiszen Tamás fiad kitűnő bűvész. Sokszor léptek fel együtt.

Általános iskolás koromban volt egy-két bűvészkedő osztálytársam, akik persze óriási sztárok voltak. Az egyik iskolai bulin egyikük a szomszéd osztály legszebb csajának a kezébe varázsolt egy egeret, és miután a lány ezt észrevette, hatalmasat sikított, én pedig arra gondoltam, hogy ezt a lányt neki aznap ki is kell engesztelnie… Szóval már akkor nagyon tetszett nekem ez a dolog, de hamar rájöttem, hogy ahhoz nagyon sokat kell dolgozni, hogy valaki jó bűvész legyen, és sok lányt tudjon kiengesztelni.

A fiad valósította meg az álmodat?

A gyereknek azért vettem meg hároméves korában az első bűvészkellékeket, hogy ne kérdezzen annyit. Mert egy kisgyerek állandóan kérdezget: ez micsoda, az miért van, én meg úgy gondoltam, amíg a bűvészetet gyakorolja, addig sem nyaggat. Persze leültethettem volna a tévé elé is, de ez célszerűbbnek látszott. És most azt mondom, mindkettőnknek szerencséje van, mert olyat csinálunk, ami nekünk a legjobb, és úgy élünk, ahogy szeretünk.

Új műsorodban Aranyosi Péterrel úti élményeitekről meséltek.

Aranyosival elmentünk már jó néhány országba, nagyon sok sztori jött össze, sok kalandban volt részünk. És a jó sztorikért még csak extrém helyekre sem kell mennie az embernek.

Tényleg keletmániás vagy?

A Kelet, az fantasztikus. Hétezer éves kultúra, amelynek egyszerű és tiszta bölcsessége van. Nagyon erős a másik emberrel és a természettel szembeni tisztelet. Valamint ott nincs agresszió. Amikor nálunk még egymást ütötték bunkósbottal, hogy ki lesz a főnök, meg kinek jár több hús, akkor ők már azon tököltek, hogyan kellene írógépet csinálni.

Néhány hónapja megint Japánban jártál. Milyen volt?

Hatszázzal mentek a vonatok.