Színészkora hajnalán játszott utoljára gyerekdarabban, akkoriban a gyerekek még „U” szögekkel lövöldözték azt, aki a gonosz szerepét játszotta. Manapság már az is öröm, ha színházba mennek a gyerekek, mert az internetes csodák világa nagyon magasra tolta az ingerküszöbüket. Szacsvay László, a Dumaszínház gyerekszínházának új darabjában, a Pinokkióban Dzsepettót játssza, az alábbi beszélgetésben pedig elmondja, mit nem tanul meg soha a virtuális színész.
– Mikor játszott utoljára gyerekdarabban?
– Még pályám legelején, úgy ötven évvel ezelőtt, a Bartók Gyermekszínházban játszottam a Rab ember fiai című darabban Vöcsököt a szegény gyerekek vezérét. Arra emlékszem, hogy Hadics László volt a gonosz, és a gyerekek „U” szöggel lőtték, meg töltőceruza csövébe tett rizsszemmel is. Szerintük a gonosz ezt érdemelte.
– A gyerekek őszinték. A nézőtéren is.
– Igen, őszinték. Valamint nem lehet őket becsapni, és annyiban másként működnek, hogy általában megelőzik a katarzist, mert belekiabálnak az előadásba: „Vigyázz, mert mögötted jön a gonosz!”
– Viszonylag kevés a gyerekelőadás, és hiányoznak a régi, sikeres gyerekfilmek is a televízióból vagy a mozivászonról.
– Hiányoznak bizony! Többek között ezért is vállaltam ebben az előadásban Dzsepettó szerepét. A Dumaszínház gyerekszínházának Pinokkió előadása nagyon izgalmas kísérlet, mert nem csak színészi játék van benne, de zene és bábozás is. Nem gondoltam volna különben, hogy ez ennyire nehéz munka, itt ugyanis többfelé kell koncentrálni. A szövegre, a bábok mozgatására, a bábot mozgató kollégákra…
– Még a hegedülésre is…
– Valóban, hegedülök a darabban, bár nem nagyon tudok hegedülni. A nővéremmel együtt kezdtem kicsi koromban a hegedűtanulást, én abbahagytam, ő negyven évet lehúzott az Állami Hangversenyzenekarban. Később azért néhány darabban elővettem a hegedűt, először a Katona József Színház legendás Übü királyában, a nyolcvanas években. Úgy hívtak minket, hogy „zenekaruramék”, és tulajdonképpen csak furcsa hangokat kellett játszanunk, zörejbrigád voltunk. Ezzel a darabbal voltunk turnézni szerte a világban, és legnagyobb meglepetésünkre St. Étienne-ben az Übü zenekart még együttesként is díjazták. De hegedültem a Három nővérben is, ott két Csajkovszkij etűdöt kellett megtanulnom. Hágában, egy színházi fesztiválon léptünk fel, ott a kritikus azt írta a Három nővérről, hogy „Csoda a Lajtán túlról”. Viszont azt is hozzátette, hogy elhozták Magyarország legrosszabb hegedűsét. Nagyon büszke voltam, hiszen mégiscsak azt mondta valaki, hogy hegedűs vagyok.
– Miért fontos, hogy a gyerekek jó darabot kapjanak a gyerekszínházban?
– Azért, hogy megszeressék a színházat, hiszen ők lesznek a jövő közönsége. De nem is lehet nekik rossz darabot játszani, mert nagyon kritikusak. Egész nap az interneten lógnak, annyi csodát látnak ott, hogy nagyon magasra került az ingerküszöbük. A virtuális világ egyébként is igyekszik átvenni a kulturális szereplők helyét. Előbb-utóbb színész sem kell majd, odavetítik a színpadra. De egy dolgot a virtuális színész sohasem fog tudni.
– Mit?
– Autogramot adni.
